Félve adtad kezembe tenyered, mibe gondjaid barázdát vontak, szemeid tündöklő csillogása ezüstté varázsolta a Holdat.
Csókod ízét most is érzem, mintha tiszta lelkünk is eggyé vált volna, hűs vízű forrásként oltottad vad, ős-sivatagban szerelem-szomjam.
Keserű könnyek végtelen útján lépdelve csend lélegzik helyettem, idő s tér megszűnve, gondolatok zakatolnak vonatként fejemben.
Pokoli bűnöm eme hitetlen világban nem kaphat feloldozást, hű lelkem végletekben szeretett, tenger mélye sem rejthet ily csodát.
Ha halálos bűn Téged szeretni, hiába kérnék bűnbocsánatot. Ölj meg szavaddal, míg emlékekből szerelmes napsugárrá válhatok.
Akkor talán tovább ragyoghatok a kristálytiszta tavaszi égen, s nem fog fájdalmam élve temetni, mint teszi, könny-tenger közepében.
|