Homok s kártyalapok
Fújja a szél az arcomba az aranyló homokot,
Futok a tengerparton, s az erőtől kirobbanok:
Minden szökkenésemnél belesüllyedek a talajba,
De csak rohanok, s erőm kiemel a magasba.
Erről szól az élet, háború ér, Te védekezel,
Véded az ütést, s ha szükséges visszatámadsz:
Megkevered a lapokat, miket leoszt Neked az élet,
S aztán nyertesen hagyod el a pályát, ettől félnek.
Hisz mindenki erre hajt, de Benned van meg az a plusz.
Éppen csak megjöttél, mindenki behódol előtted,
Bedobják lapjaikat, bár nem tudják, hátrányból indultál.
De Te veszed a bátorságot, blöffölsz, s Tiéd a bank.
Folyik rólam a veríték, izzik körülöttem a levegő,
Kis patakokban csörgedezik a forró sós víz, ez lőn?
Felrohanok, megfürdök, s erőtől duzzadva újra kirohanok,
Kifutok az útra, s be egy elegáns hallba, benne márványasztalok.
Emberek állnak fel tőle, kezüket feltévén, megadják magukat,
Én pedig nem állok meg, a fehér törölköző még a vállamon.
Látom, hogy ott ül valaki az asztalnál, hozzám képest parány,
Mégis sugárzik, erőtől duzzad a teste, kicsiny lábára homok tapadt.
Látom, most már látom, nem akárki lehetsz, hisz elsöpörtél mindent,
Leülök eléd, az osztó kever, leteszi a lapokat, s felfedem lapjaimat,
Mert látom Tieid, s azt, hogy én nem versengek Veled, nem érdemes?
Felnézel csillogó szemeddel, s lenge mozdulattal bedobod a lapokat.
|
|
|
|
|
