A VÁR

Állok a szikla tetején, dacolva a csípős, hideg széllel, és nézem a várat. Alant a völgyben békés a táj, csak idefönn a csúcson viaskodik a szél, mintha nem akarná hogy megzavarjam a romok csendes magányát. Összébb húzom a kabátom, és elindulok lefelé. Nehéz a járás a hóban, nincsenek más nyomok. Különös érzés szorítja össze a szívemet. Talán mégse kellett volna eljönnöm, de én szeretem ezt a várat, öreg barátomat. Mindig megcsodálom erejét, ahogy majd ötszáz éven keresztül próbálja még mindig tartani magát. Egyedül küzd, senki nem segít neki. Én sem, mert nem tudok, de együtt érzek vele, megértem őt. Ahogy közelebb érek, csonka tornyáról a szél lesöpri a havat, puha szőnyeget borítva elém. Nehézkesen felmászom a csúszós köveken. Régen leszakadt árkádja helyén most vaskorlát segít átjutnom a toronyba. Egy sólyom hangos kiáltással köröz felettem. Mintha figyelmeztetne a veszélyre: Elég egy rossz lépés, vagy egy évszázados ágyából kiforduló kő. Olyankor nincs más irány, csak lefelé a mélybe, ahol éles sziklákon összetörve érne az út véget. Nem félek. Öreg barátom vigyáz rám. A toronyba vezető  lépcsősor felett még megvan a kőboltozat. Jó itt megpihenni, széltől, hótól védve, elmerengve a múlt még meglévő emlékein. Ülök a csendben, és gondolkodom. Vajon milyen volt ötszáz évvel ezelőtt? Királyok, nagyurak jártak ide vadászni, pihenni. Lágyan megsimogatom a hideg, nyirkos falat, és halkan felsóhajtok; -Jobb volt neked ugye? Semmivé lett szobáidban a hatalmas kandallókban pattogó tűz melegítette öles falaidat. Főúri lakomák, dáridók, titkos találkák tették színessé napjaid. Milyen szép lenne, ha mesélni tudnál! -Várom válaszod, de nem hallatszik más, csak az ablakaid helyén át kergetőző szél süvítése. Később elhallgat az is. Lassan köd üli meg a tájat, esteledik. Észre sem veszem az idő múlását. Fájó szívvel indulok, mert érzem, hogy nem maradhatok tovább. Mintha bezárta volna magát az öreg vár. Békés, meleg hangulatom zord, hidegség váltja fel. Lefelé megcsúszom, s egész hóáradatot sodorva magammal, legurulok a dombról. Lelöktél engem?-Kérdezem, de a rideg falak nem felelnek, csak üres ablakszemeik néznek rám szomorúan. Hirtelen megint elfog a félelem, és meg sem állok a nagy szikla tetejéig. Visszafordulok, és nem hiszek a szememnek: Nem a csonka tornyot látom, hanem gomolygó ködfelhők, és árnyékok sokaságát, amint egyre jobban hasonlítanak valamihez. Vadul ver a szívem, levegőt is alig merek venni, miközben a távolban pár másodpercig összeáll a kép. Mire tudatosul bennem a látvány, már szerte is foszlik. Feltámad a szél, és kénytelen vagyok elfordulni, de már nincs is mit nézzek. Isten hozzád-ot intek öreg barátomnak, miközben még mindig öntudatlanul suttogom: Köszönöm! Hatalmas pelyhekben megered, majd mindent eltakarva kevereg előttem a hó. Tűnődöm: Vajon tényleg megmutatta magát a vár? Vagy csak a képzeletem űzött furcsa játékot velem? Mindegy. Most boldog vagyok, és vidáman elindulok hazafelé.