Néha a lélek ha újra az égbe szökell,
s miközben dübörögve a porba hull, érzem
trónjára vágyik.
Viszzatérni, jussát kérni
valamit onnan fentrõl
valamit valahol
semmit sehol.
S ekkor őrjöng,
a testet gyötri
emészti börtönét,
hallom hogy ordít,
nyögi minden sejt átkozott erejét.
Átkozott mert az anyag rabja,
Láng egy fapálcán
hánytatva a vízvilág árján.
"A tudás hatalom"
a tudás méreg,
igazság, jóság, szépség,
nem e világi lények.
Tudni bûn mint ahogy egykoron
ma is s mindig míg az idõ kínza,
addig boldog az ember, míg tudata nem tiszta,
míg álmokban remél és felejt, ha fél,
így kerül a paradicsomába vissza. |