Álltunk az éjkék égbolt alatt,
Hideg szél fújt, s a piszkos felhők
Mögé rejtette sápadt arcát a téli nap.
Magukból kifordult hegyek ormán
Görcsösen csüngő, haldokló erdők
Közt vértől latyakos hó födte tisztás...
S ott álltunk ketten,
Két sötét alak,
Hallgattuk döbbent, néma csendben,
A farkasok hogy' vonítanak.
Indultam volna, lassan este lett,
De téged hiába hívtalak,
Csak vártál, míg végre megértem,
Téged ott kell, hogy hagyjalak.
Néha úgy érzem, még itt vagy velem,
Összeolvad múlt, s jelen:
Álmomban újra ott vagyunk,
Száz halált kiáltva rohanunk,
Mint vérszagtól megvadult szörnyeteg,
Összecsap a két sereg,
Ölünk, hogy meg ne öljenek;
S kacagnak fent az istenek...
Ó, te átkozott, gyötrő lélek,
Hagyj békén! Eladtalak!
Ott álltunk ketten a hófödte réten,
S én téged otthagytalak...
|