| Küzdőtér |
|
|
|
| Fullextra.hu: Amatőr Irodalmárok Klubja! |
|
|
|
|
Éjszaka II. Ideje:: 04-13-2005 @ 03:26 pm |
|
|
|
|
Állok az ablakban, érzem ahogy húz a mélység. A párkány betonja lüktet a lábam alatt. Elegem van a világból, körülöttem mindenki boldog a rohadt képmutatásával. Elrugaszkodom, az én gyomrom képtelen bevenni ezt a létezési formát. Meglepődve talpra érkezem. Persze, alig fél méter magasságban van az ablakom. El is feledkeztem róla a sötétben. Felzúg egy vonat a távolban, hangja láthatatlan kötélen vonszol. Üres a külvilág, az eső sűrű függönyt borít a szemem elé, magányosan didergek. Nem baj, ezt a tüdőgyulladást már nem érem meg. Közeledik a vonat, lendítem a karom, hajlítom a lábam, úgy festhetek, mint az úszók a rajtkövön. Fejemben dörren a startpisztoly, mozdulok. Várom a fájdalmat, de csak egy erős rántást érzek. Ez lenne a halál? Ha igen, nevetséges, legalább utoljára piszkosul fájhatott volna az élet. Teszek egy vakmerő próbát, felnyitom a szemem. A látványtól földbegyökerezik a lábam. Ő áll előttem. Miért járt pont erre, lelki zombiságom okozója. Szemét! Kiáltanám, de nem formázzák ajakaim a szavakat. Magadnál vagy? Ordít Ő helyettem s egyre szorítja a karom. Ettől kijózanodom, erőt vesz rajtam valami furcsa belső feszültség, porcikáim kontroll nélkül remegnek. Kitör belőlem a néma zokogás, csak folynak a könnyeim és rázkódom hangtalan. Ölelő karjai közt sem enyhül a féltő szorítás. Lassan lenyugszom. Most már elengedhetne, de nem teszi. Állunk az eső meg gondtalanul zuhog tovább. Hallgatom a szívverését a pulcsi alatt, gyors és heves mint az enyém. Eltol magától, arcomat fürkészi, de a sötét jótékonyan rejti fájdalmam. Bátortalan a csókja, lelkemben meg recsegve szakad a gondosan felépített gát. Eszemet vesztve csókolom, a langyos eső kihűl felforrósodott bőrünkön. Állunk és a fulladás biztos tudatában az utolsó utáni pillanatban szakad el a szánk. Kialszik a fájdalom. Már a buszon vagyunk. Nem tudom mikor és merre, csak hogy mellette, szorosan a karjaiban, szívem pedig boldog őrületében a torkomon készül kiugrani. Összezárom hát a szám, nyelek nagyokat, most ne hagyhat itt! Éjszaka van. Szakad az ingem anyaga, gombok pattognak a parkettán. Zuhanok. Érzem a nyakamon a száját, állán a borostát, mohó vágya végigborzongatja a testem. Tenyerébe simul a mellem, forró hullámok törnek rám, sikoltok. Megérinti minden porcikám, nem lehet kibírni, szétfeszít ez a játék. Eljön a pillanat mikor nem törődünk semmivel, nem érdekel a holnap és semmilyen következmény. Egymáséi vagyunk, átcsap felettünk a hullám. Remeg a szám, felszakad belőlem egy sóhaj, nyöszörögve adom át magam a gyönyörnek. Magához szorít, tíz körmöm a hátán hagyja a nyomát. Őt is eléri a vég, beleharap a vállamba. Állatokká lettünk. Percek telnek a néma oldottságban és csak nézzük egymást. Elalszunk. A hajnali napfény felébreszt, még mindig ölel. Nincsenek kompromisszumok, nincs képmutatás. Csak Ő és én. Ilyen egyszerű. Talán túlságosan is az.
|
|
|
|
|
Utoljára változtatva 04-13-2005 @ 03:29 pm
| Hozzászóló: _zizike_ (Ideje: 04-14-2005 @ 01:13 pm)
Comment: Megborzongtattál ismét:) És ez ilyen egyszerű. Hisz Te éled. És Ő. És együtt. Csak fogadd el, s ne gondolkozz annyit. :) Nagyon jó az írásod. Szivesen olvasom! mééég:))) |
|
|
|
|
|
