Szabó Attila Tamás
Az utolsó virág

A bolygón nem alakult ki értelem, mely rácsodálkozhatott volna a természet ezernyi szépségére, vagy épp tönkre tehette volna azt. A százmillió évekkel azelőtt útnak indult élet fékezetlenül s háborítatlanul bontakozott, akár a szabadon csordogáló esőcsepp. A habszerű felhőfodroktól népes mélykék égi óceánon aranyló nap rég elfeledte már azt az időt, midőn protocsillagként sötét portömegekkel viaskodott a puszta megszületésért, majd ifjú csillaggá lobbanva eónokig suhant magányosan a nagy ürességben, miközben tanúja volt nehézelemektől terhessé vált óriások összeomlásának a galaktika peremén és fiatal testvérei éhhalálának világrajövetelük pillanatában - forró bölcsőjük lett a temetőjük, atomok kaleidoszkópikus kavarodásától szivárványos ködök mélye, ahol sebesen pörgő maradványcsillagok sugárkorbácsa izzította sajátos színeikben az ott szunnyadó gázokat, hogy ragyogva világítsanak a fekete térben. Feledte, hogy egykor létét az univerzum gravitációs hánykódásai és néma robbanások lökéshulláma fenyegették, s pusztuló naprendszerek neutronná összeomlott szívei villantották felé messzi világítótorony-fényüket titkok távoli homályából, olyan kozmikus pollenfelhőkön át, melyek frontjai a továbbteremtés molekuláris csíráit rejtették.
Most olyan hűséges kísérő rótta körülötte hangtalan tiszteletköreit, mely kezdettől fogva magán hordta az élet ígéretét, még akkor is, mikor felszíne a poklok poklától fortyogott, mert a hajdani bölcsőkorong örök ütközeteket vívó sziklái folyton bombázták. Azóta a kozmikus bombák megfogyatkoztak, ám végleg soha el nem tűnnek - mint végnapok hírnökei továbbra is ott kóborolnak a naprendszer árnyékzónáiban, milliárd éveken át váratlan csapásokkal fenyegetve az égitesteket. Pedig a védelmező légburkon túl minden olyan nyugodtnak, mozdulatlannak tűnt; a hajdan oly homogén űrt gyűrűs gázóriások, csillámló jégkristály-övek, haragos színű holdak és fátyolos kóborüstökösök tették meseszerűvé. Az életet hordozó planétának is lett egy kísérője, mely valaha saját része volt, és csak később kiszakadva szegődött társául az egyedüllétben, akár a bibliai Ádám oldalbordájának kozmikus megtestesülése. Fakó holdarca egykedvűen fordult az ózonpajzs hétpecsétje alá zárt bolygó felé, nem rendítette meg a sorsfordító változás, a mostoha körülmények között világra jött élet diadala. Még azt követően sem, hogy ugyanez a szilikátoktól fénylő, sebhelyes ábrázat látta azelőtt a ritka légkörben örvénylő fojtó gázokat is, miknek halálos felhői közt szüntelen elektromos viharok tomboltak, és villámaik megmérgezték a gőzölgő ősvizeket. Pedig a változás nyilvánvaló volt - a szelek önvezérelt régiókba oszlottak szét, és bár gyakorta háborgatták meg a rendet renegát viharok, a süllyedő-emelkedő légtömegek áramlataik határvonalára terelték össze a vakító villámokat, amik azután láthatatlan energiával táplálják a holt anyagot, hogy benne megmoccanjon az élet. Miután a gyilkos reakcióktól tisztuló ég megnyitotta párafüggönyét, hogy a nap izzó korongja hatalmas óceánok kék tükrében páváskodhasson, a láthatatlan teremtő kéz gyúrni kezdte az életet, mely öntudatlan igyekezetének csúcsán már nem is emlékezett arra a tengereken ringatózó masszára, amiből útjára indult, és hogy kezdetben csupán árva foltokban sötétlett a jégmezők fehérségében, vagy jelentéktelennek tűnő sávjai fekete iszapcsomókat ereztek be a hullámverések határán. Csak amikor a masszából olyan buborékok bontakoztak ki, melyek molekulákat habzsoltak és időről időre kettéhasadtak, jelent meg a táplálkozó, szaporodó, vagyis igazi ÉLET.
A viharoktól gyötört tengerek felszínének mikroszkopikus békéjében baktériumok kóstolgatták a fény energiáját. Nyüzsgésük sajátos lágyságot vitt a tehetetlenül hánykolódó részecskék közé. Ahová nem jutott le a fény, ott a bolygó magja által fűtött mélytengeri források sűrű, fekete gőzei körül sereglettek, s véletlenszerű ütközéseikből vad csaták éledtek. A vulkanikus területeken, ahol a forró talajvíz szinte óraműpontossággal lövellt az ég felé, az ásványi teraszokkal gyűrűzött, gőzölgő pocsolyákból gubancos szálak araszoltak a fröccsenések nyomában, és túrós masszává összeálló, bőrszerű lepedékeik káprázatos színekbe mázolták a vidéket. Tanúik komor, mélabús, töredezett hegyek voltak - bár a vízhez kötődtek, ők voltak a szárazföldek belsejének első lakói is.
A tavak fenekét buborékgyöngyökkel díszített, kékes színű szőnyegek terítették, belőlük a part mentén mészkőpárnák, a mélyebb régiókban göcsörtös tornyok épültek, hogy évmilliók távlatában fennmaradjon emlékezetük. Fölöttük kéregető polipkarok hajladoztak, melyek időnként furcsa kis fantomlényeket sarjadztak, bő szoknyájukat serényen libegtető medúzákat. Mintha a víz kocsonyásodott volna ki szivárványburkú harangocskák seregeivé a sötét, méltóságteljes sziklákat utánzó szivacsgöbök mozdulatlan telepei fölött. Közel a felszínhez gázzal töltött gályák vitorláztak teljes szabadságukban, miközben komótosan lógatott fonalaikba eleven fémszilánkként fénylő halacskák gabalyodtak.
A sekély tengerek homokkal fedett aljzatán bíborszínben lumineszkáló tollak fodrozódtak, s ha egy-egy erősebb áramlat simogatta meg őket, tétován hadonászó karjaik mentén kísérteties fényhullámok lüktettek végig. Fölébük kőkorallok építettek rejtélyes zátonyokat, egy külön világot, tele misztikus kupolákkal, mészkőbe fagyott ágak erdejével és a ringó vízfelszínről szüremlő földöntúli fény-oszcillációba árnyjátékot varázsoló legyezőkkel. Itt-ott hajdan volt sámánok finoman kéklő agancskoszorúi rémlettek föl, másutt vérvörös orgonasípok játszották a tenger messze ható zenéjét olyan rezzenéstelen kővirágágyások fölött, melyeket látszólag évezredekkel ezelőtt hagytak el gondos kertészeik. Anemona-rétekkel szegélyezett tágas tisztásokra rejtelmes uralkodók koralltornyai vetettek árnyékot sötétségbe vesző mélységek felől. Éjjelenként előbukkantak mikroszkopikus barlangjaikból maguk az uralkodók is, egyben építészei eme víz alatti városnak, hogy a zátony érdes körvonalait opalizáló ködbe borítsák.
A nap felkeltével ismét elnéptelenedő birodalmat aztán másfajta lények hada jött meghódítani a természetnek. Kagylók terítettek élő kavics utakat lomhán bandukoló tengeri sünök tövislábai alá, és a helyenként megmoccanó domborulatok alól pirosan foszforeszkáló szemek kukucskáltak elő. A homokba zafírkékben és smaragdzöldben pompázó csillagok húztak oszló barázdákat. A korall sima oldalán sötétlő lyukak mintás rózsaszirmokat bontogattak, míg a lapos kövek között skarlátszínű szalagok tekeregtek holmi szél hajtotta sálként.
Időről időre baljós véreső hullott alá e vidékre. A látogatóba érkező vagy riadtan menedéket kereső halak közé élőhalott szemeket düllesztő cápák úsztak be, távoli vizek hírmondói a félhomály birodalmának húsos teremtményeiről, miknek sejtelme sem volt róla, egykoron mekkora offenzíva indult a szárazföldek felé, ahol akkoriban semmi sem mozdult önakaratából, csupán a bolygó izzó szíve feszengett rabságában, melybe az űr dermesztő hidege kényszerítette. Az első hódítóknak fel sem tűntek a formátlan sziklakolosszusok, nem hallatszott már a mennydörgő robajlás, burjánzó vegetáció fedte a málladozó hasadékokat, s elkoptak a hamut meg lávát okádó komor, lélektelen csúcsok, azon idők emlékművei, amikor még a felszín is olvadt állapotban mozgott.
Csak a legkopárabb szárazulatokon tartotta vissza még mindig heves vulkáni háborgás a tengerek élőlényeinek rohamát. Itt lomhán, recsegve ömlő fekete lávafolyamok, hegyoldalakon lezuhanó nehéz, sziszegő gázfelhők égették, perzselték a füstbe burkolózó tájat. Mindent megkeményedett kőhullámok, morzsolódó salaktakarók és forrón porzó hamupaplanok borítottak. Rajtuk tonnányi vándorkövek gördültek alá, bezúzva az újonnan született, komor arculatú síkság porladó felszínét. A félig dermedt lávatömbök között kénsárga gőzök vágtattak vészjósló fújtatással, míg a hűlő bazaltkérgen mérges színű iszappocsolyák bújtak meg figyelmeztetően zubogva, amiket a hegyek fenyegetőn morajló gyomra váladékozott.
Másutt a hegyvonulatok még magasabbra törtek, hogy elhozzák a sarkvidékek örök fagyát még a legmelegebb tájakra is. Jeges sziklákat koptató paták urai mindörökre elmúlt tengerek kicsiny lényeinek gigászi kurgánján tipornak, miközben méla bömbölésük hívogatóan szállt szembe a csípős szél sivításával. Az élesen csipkézett, hallgatag ormok közül lassú jégárak araszoltak a hóhatár felé, hogy ott kristálytiszta vizű, gyors hegyi patakokban törjenek elő olvadozó barlangokból, majd folyókká duzzadva, a pusztulás salakjából termékeny agyagmezőket terítsenek szét a hegyek lábánál. Az őszes üstökű, rideg kővonulatok árnyékában, a legmakulátlanabb tükrű tavakat övező síkságokon hűvös szélben zizegő virágok pompáztak ezernyi színben. Eme rétek szélén, a moréna halmok körül örökké zöld fenyves sudár fenyői sorakoztak katonás rendben - holmi tétova hadsereg megtört rohama a szépség ereje előtt.
De még ott is, ahol a nap legforróbb perzselésében robajló csordák verték fel a port félig vagy teljesen halott csontvázfák sorvadozó árnyékában, felhőktől ostromolt, hófehér csúcs uralta a tájat, évezredek óta megtestesítve a természet eme csalóka játékát. Midőn még fenyegetően megreszkettette a földet, és ott, ahol most hó szikrázott a beomlott kráter körül, izzott a bazalt, tanúja volt a tengerparti hullámverést zöldítő mohaszőnyegek dacoló küzdelmének. A víz húzta volna vissza az életet, az élet viszont pihekönnyű spórafelhőivel szövetségre lépett a széllel, s messzebbre törekedett a haragos partvonaltól, mígnem a folyások mentén megnyíltak számára a kapuk, és zöldellő lepedője lett az első szárazföldre merészkedő állatok bársonyszőnyege a diadal felé vezető hosszú úton, véget vetve annak a korszaknak, amikor a szárazföld belsejének ködlő vonulatai felől, méltóságteljes hegyek csupasz bércei közül láthatatlan messzeségekben morgó viharokkal bélelt, különösen élettelen csönd áradt, mely semmiféle változatosságot nem ígért a sötét felhők árnyékában. Most a nyugodt pára lombkoronatengerrel osztozott az alacsony magasságokon, és a falevelek még nálánál is titokzatosabb félhomályba burkolták az erdők mélyét. A sűrű esőverés hangjába finom felhangot bújtattak, az avaron pedig a vízcseppek együtt neszeztek a rengeteg lényeivel. Kitinpáncélba bújt szelvényesek ezerlába tiport a lehullott maradványokon, félelmetes szájszervükkel mohón, hálátlanul dézsmálták létük zálogát, mialatt egyfolytában lesett rájuk a gerinctelen halál csápok, szőrős ízeltlábak, marcangoló ollók alakjában.
A növényzet, mind mélyebbre hatoló gyökerein megmászta a hegyhátakat, elburjánzott a völgyekben, és ezalatt különböző fejlődési vonalakra széthúzódott egyedei a fény utáni versengésben találkoztak újra. Fásodó szárakon centiről centire, méterről méterre nyújtózkodtak az ég felé, s a lemaradtakra bágyasztó sötétséget, pusztulást hoztak. Az örökös félhomályban kicsiny szőrmókok kaparásztak élelem után, csakhogy maguk minél táplálóbbak legyenek sokkal termetesebb, lopakodó démonok gyomrának, amik mintás oldala rendre fel-feltünedezett a megzörrenő cserjésben. A mindennapi drámához ágak közt vibráló madarak daloltak csalókán megnyugtató háttérzenét, viaszosan fénylő tollaik imitt-amott fürdőztek meg a kósza, vörhenyes délutáni napsugarakban. A légtérnek azonban nem ők voltak kizárólagos urai. Csodálatos kis lények perdültek táncra a széllel, a levelek sutyorgása mellé szárnyak fontoskodó zizegése társult. Messzire eljutottak a felderítetlen tájakon, és pollenek hordozói lettek, amit a növények színben és formában váltakozó, gyönyörű virágokkal háláltak meg, illetve édes nedveik aranyló napfényben csillogó rubincseppjeivel. Csótányok, sáskák, szöcskék, tücskök vívtak szüntelen légi csatákat óriás szitakötőkkel, míg az aljnövényzetben páncélosok kotorásztak, furkáltak, amik ha nagy ritkán felemelkedtek, lomhán búgtak bele az alélt csendbe. Méhek meg darazsak fenyegető zümmögése hangzott fel a lombkoronákban, a legyek pedig egyedülálló cikcakktáncuk révén kérkedtek hibátlan repüléstudományukkal. A lepkék pajkos nyüzsgéssel rajongták körül a bokrokat, a pillangók különféle sziromkosztümbe öltöztek, és bájos pantomimdarabokat rögtönöztek. Parányi rovarok leheletfinom felhője kavargott a remegtető melegben, sássusogó tópartok fölött pedig nagyobb rovarok csattogtatták esetlen szárnyaikat, miközben a pókok selyemkönnyű hálókat szőttek ellenük, majd csendben el-elragadtak közülük egyet-egyet.
Ott, ahol a fák hajtották örök nyugalomra a fejüket, a fekete mocsarakon másfajta, megfoghatatlan tünemények lobogtak hideg lánggal. Éjszakánként az ingovány lehúzó ragacsával dacoló állatkák félve kuporodtak össze a göcsörtös ujjakra emlékeztető gyökerek között, várva a hajnal megváltó sugarait, riadt szemükben visszatükröződött a láp szellemvilágának groteszk tánca. A világ másik végén hóba öltözött prémesek, vagy épp elegáns kosztümöt magukra öltött, csámpás madarak tették ugyanezt azzal az eltökélt céllal, hogy ellenszegülnek a zord időjárásnak, bízva a nap újbóli felragyogásában. Az ő szomorú megpróbáltatásaikról mit sem tudva, a messzi füves pusztákon gazellák szökdécseltek ünnepélyesen, éjszakánként pedig titokzatosan megcsobbanó tengerszemek környékén vidám békabrekegés égig zengő kórusa harsant szentjánosbogarak tűzijátékában.
Ez a boldog öntudatlanság nem is sejtette, hogy a halál egyenesen vágtat a bolygó felé. Az aszteroida iszonyatosan nagy volt. Tizenöt mérföldes átmérőbe fogott kőzet-vas anyagának minden egyes szilánkja a pusztítást hozta, az élet utolsó baktériumig történő megsemmisülését. Egy önfeledt délután a lángoló nap mellett új nap ragyogott fel. Forrósága lyukat hevített az atmoszférába, s az eleddig szelíd felhők sugárkoszorúba vonták a végítélet gyászos lovasát. A fáklyaként fellobbanó plazmabuborék csepp alakját öltötte, poklok poklával izzó magja fülsiketítő süvítéssel hasított a levegőbe. Rémült állatok meredtek a kiűzetés haragjával tomboló égre, az amúgy is megtörten kókadó páfrányok pedig máris meghajoltak a kozmikus akarat elsöprő szelében. Egy pillanattal később már a büszke fák rendíthetetlensége is megtört; riadtan összerezzentek, közvetlen azelőtt, hogy hirtelen sikoltva leborultak a vérszínű árnyékcseppeket verejtékező földre.
A világ egy másodperccel később még létező részének horizontja fehér villanással olvadt bele a tüzes mennyboltba. Az élet a pillanat ezredrésze alatt hővé illant el ott. Szigetcsoportok roggyantak alá a magmába, majd nyomtalanul eltűnt egy óceán. Hegy nagyságú darabok törtek le a kontinentális lemezről, s parittyakő módján kivágódtak az űrbe. A felszín millió fokos hólyagja körül elképzelhetetlen állapotba hevült fényanyag korongja lökődött szét, forrósága pillanatok alatt kiszikkasztotta a sárredőktől ráncos öreg földarcot - mintha a képlékenyen rángatózó talajból hirtelen elillant volna a lélek, hogy aztán fehér párája ellibbenjen a detonációval. A plazmatűz tízszeres hangsebességgel vágatva borította el az égitestet. Kilométer magas lángfala gyufaként ellobbanó növényi maradványokat tolt maga előtt. Elpárologtatta a folyókat, leolvasztotta a hegyek hósapkáját, magasba csapta a sarkok jegének felhőjét. Az állatoknak árnyékuk sem maradt - a kicsik hasztalan rejtőztek el, nagyok hiábavalóan ordítottak szembe a fülsiketítő dübörgéssel. Rovarok elpárologtak, madarak viaszfröccsenésként meggyúlva hullottak a megsemmisülésbe. A sziklák repedeztek, a valamikor mélység börtönébe fagyasztott litoszféra diadalmasan bömbölve vette vissza milliárd évekkel ezelőtt elvesztett uradalmát. Távoli erdők gyulladtak ki, rég kialudt vulkánok robbantak, gigászi tektonikus lemezek csúsztak egymásra, legyalulva mindent, ami létezett valaha. A légnyomás után aztán valamivel lemaradva jött a kéreghullám; a kemény kőzet úgy hullámzott, mint a víz, magasba szórta a civilizáció elüszkösödött maradványait, majd hirtelen visszadermedt szilárdságába, akár a megfagyott pillanat.
A légóceán legmagasabb rétegi eközben szemfedőt húztak a halott bolygóra. A tömény füst és por fekete felhője valósággal körbefonódott az égitesten, hogy napfény többé ne érhesse. A soha nem látott hosszúságú éjszakában csak a tombolva égő erdők világítottak bele a koromhullásba. A lecsupaszodott felszínt savas esők áztatták. Az egykori tengerek medrében láva vonszolódott, démoni vörös fénnyel árasztva el a fekete, megkeményedett bazaltbuborékokat. A becsapódás átellenes pontján a torz fejfákként sötétlő, ágas-bogas szénfákra mérgezett hó pelyhei hulltak. A vad, hirtelen támadó szelek hol forróságot, hol sarkvidéki hideget hoztak. Az ismét visszafagyó víz piszkos fehérsége óriási területre hozta el a jég korszakát. Néhol másfajta fehérség derengett a fekete tussal összemázolt ég félelmetes mintázata alatt: csontok halma, fagy- és éhhalálra ítélt állatok temetője.
Évtizedek teltek el így, s évtizedekkel később még sűrű füstoszlopok támasztották alá a végzetes, bíborszín eget, mely a magasban kavargó, parázsló pernyétől volt olyan. A feketére égett földön vörhenyes fény-árnyékjátékot űztek e hamisan lobogó sarki-délibábok. A talajszint forró gőzeiben idomtalan, tükörfényes salakszikla-szobrok sötétlettek.
Ám egyszer földöntúli fénysugár hatolt át a halál felhőjén, és a köreit változatlanul rovó planéta fölött hűségesen őrködő nap reákacsintott a megüvegesedett világra. A légköri szenny hamusárként fedett be mindent, s lassan, nagyon lassan kitisztult az ég. A táj még sokáig komor maradt, hordta gyászruháját, de immáron a mennybolt azúrkék aurája vette körül. A természet hozzálátott a romeltakarításhoz; a megnyugtatóan csobogó víz letisztította a sziklákat, a megszelídült szél félreseperte az égett port a síkságok máglyáiról. Igaz, szinte mindenütt csüggesztő lávapáncél került napvilágra, ám az erózió mélyen belevájta ujját a sorakozó évszázadokon keresztül, és lám, a teljesen halottnak, kiégettnek tűnő bolygón egyszer csak egy kicsiny virág, egyetlen egy bújtatta elő bájos szirom pofácskáját, hogy bátortalanul reszketve szétkémleljen a szomorú vidék fölött. De még mielőtt igazán kihúzhatta volna magát a verőfényben, hogy leveleit odatárja a szélnek, mintha el akarna szállni, vastagtalpú űrhajóscsizma tiporta vissza végleg az üszkös földbe.
- Ez halott bolygó, nem vitás - hallatszott egy mogorva hang a tompa légben. - Gyorsan lerakjuk a műszereket, és már itt sem vagyunk. Vannak ennél érdekesebb planéták is.
És az űrhajó hamarosan vissza se nézve, felsüvített az ég azúrjába.