Valaki ott felettünk szabott egy határt,

Ujjával rajzolt egy folyómedert

Melyet sosem léphetünk át.

Csak megyünk,sodródunk, visz magával az ár,

Amíg életünk tengere egyszercsak magába zár.

Korlátok, s gátak, melyet át nem szabhatunk,

Lépések, tettek, mellyel fájó sebeket szakítunk.

Tehetetlenség, s félelem, mert erős a sodrás,

Lelketlenség, s értetlen mindenhol a hozzáállás.

Valaki ott fent megírja nekünk,

kik is vagyunk, s mi az amit tehetünk,

hogy szép vagy boldogtalan legyen az életünk.

Egyensúly már rég nincs, az ég se figyel rá,

Ha változtatni akarunk, rajtunk a lelkünk lesz úrrá.

Gyávák vagyunk úgy élni, hogy nem látjuk előre,

előttünk milyen út áll.

Félünk kikerülni azt az utat, melynek végén az "Úr" áll.

Jobb a kiszámíthatóság, a közönyös hétköznap,

Mint tenni valamit azért, hogy új legyen a nap alatt.

Pedig de szép lenne a körből kilépni,

Kihúzni az életük gödréből mindenkit.

Mutatni az utat, s mondani; csak bátran!

S mindenek tengerében, szétfolyni a világban.