Sötét felhő lebeg az égen, s szivárványkacaja a napnak zorddá teszi, de ragyogóan, mint csillag, fehér galamb repül alatta, s nem fél.
Te hó-csillag, ki a békének képe vagy, mikor hozol már ebbe a fagyba egy kis sugárt, mikor oldod föl a szíveknek jég-gyűlöletét?
Gyűlölik egymást az emberek, s miért; mert csinosabb más talán, vagy értelmesebb, mert netán más nem szerény, s emberül élni mer, nem csúszik hason?
Nem tudom. De a zord szíveket egyre emészti a harag. Jöjj, enyhíts a seben szép galamb, kötözzed be az embereket, s lesz még tán szeretet. |