Sötét felhő lebeg az égen,
s szivárványkacaja a napnak
zorddá teszi, de ragyogóan,
mint csillag, fehér galamb repül
alatta, s nem fél.
Te hó-csillag, ki a békének
képe vagy, mikor hozol már
ebbe a fagyba egy kis sugárt,
mikor oldod föl a szíveknek
jég-gyűlöletét?
Gyűlölik egymást az emberek,
s miért; mert csinosabb más talán,
vagy értelmesebb, mert netán más
nem szerény, s emberül élni mer,
nem csúszik hason?
Nem tudom. De a zord szíveket
egyre emészti a harag.
Jöjj, enyhíts a seben szép galamb,
kötözzed be az embereket,
s lesz még tán szeretet. |
