Szívembe ültettél egy csoda-virágot,
vérvörös színekben pompáznak szirmai,
lelkem húrjain gyengéd szerelmed dalol,
átélem Veled az élet nagy titkait.

Egymást többé soha el nem veszíthetjük,
szeretsz és szeretlek, féltesz és féltelek,
vágyaink puha takaróként ölelnek,
értünk jön el a harmat-szirmú kikelet.

Most menned kell, hív utad, folynak könnyeim.
Hallják meg ott fenn az égben az angyalok,
hiányodat a világba kiáltanám!
Várok rád szerelemmel, ez, mit adhatok.

Eljövendő könny-áztatta éjszakáim,
mikor a csend lesz csak társam, s Hold beragyog,
égre nézve a csillagtenger ad reményt,
tudni fogom: egyetlen szerelmed vagyok.

Várni foglak, a percek, napok is múlnak,
és ha majd az utazásod vége szakad,
miénk lesz a végtelen örök tengere,
hullámain forró csókunk íze marad.

Mikor majd eljössz értem, gyermekké válva
nézel rám fekete, csillogó szemeddel,
ölembe hajtod fejed, hisz megérkeztél,
s én elmondom: volt miért, kiért születnem.

Őrült szenvedéllyel öleljük majd egymást,
rózsák szirmaival telehintett ágyon,
a Nap is elpirul izzó vágyainktól,
gyönyörünk lángjait felszítva, már vágyom.

Míg távol vagy Kedves, viselem ékszered,
rózsaszín kövei, mint Te, úgy védenek,
körülfonják napjaimat, mint az inda,
s mosolyognak rám, mint egy bájos kisgyerek.

Isten segítse utad, könyörgök hozzá,
védjen, mint anya védi riadt gyermekét.
Én várlak, hűséggel, míg jössz, és valóra
váltjuk eme élet-ízű csoda mesét!