Nem kell a könyöradomány,
Nem kellesz nekem,
egyedül is épp eléggé zűrös az életem.
Ne kavarj még te is,
Jó volt téged szeretni,
De most már Köszönöm,
Hagyj békében elmenni!
Elég volt belőled, és a játékokból,
Szívem romokban hever a te jóvoltadból.
Nem vagyok senkinek, semminek kapcája,
Mindenki hagyjon és menjen a dolgára.
Szép egy szerelem volt, átvertek engem,
Mindent adtam volna, s cserébe
Nem kaptam semmit sem.
Kinek az én szavaim, tetteim
ennyire nem érnek semmit,
Az hagyjon és innetől ne reméljen tőlem,
se jót, se rosszat, se semmit!
A harag negatív, kedvem haragvó,
aki engem akarna, az ne legyen megalkuvó!
Tegyen az asztalra annyit mint legalább én,
S akkor elnézek neki bármit, bárkit, s bármiképp.
Így hogy naivan elhittem szavaid súlyát,
Nyakamba vettem az életed, mint egy vacak gúnyát.
S mit adtál cserébe? Mondhatni semmit,
A szép szavaidon kívül neked már nem maradt semmid!
Más kell akkor neked?
Menj nyugodtan Élet!
De ne gondold azt, hogy van nő
Akivel utánam beéred.
De nem is baj, ha bűnhődsz,
megérdemled kicsit,
S ha igazán gonosz vagyok,
Azt hiszem az én fájdalmam
enyhül így picit!
Menekülj csak Élet!
Járj a rögös utadon,
Találj más játékszert, s
dobd el azt is ha megunod!
Tudd azt viszont kincsem,
hogyha "orra esnél",
A gonosz világ ilyen...
megtanít majd ezért!
Kioktat majd téged, hogy milyen szeretni,
Milyen mikor szerelmes szíved nem röstellik hitegetni!
Milyen mikor életed felteszed egy lapra,
s mint futószőnyeget, rántják ki egyszercsak alólad.
Akkor, s aztán mindig rá fogsz így döbbenni,
Hogy a csillaggal, aki én vagyok
Sem te, s ezt nem teheti senki!
|