Napsütés kontra élet

Kinn a mezőn szaladgáltunk boldog csintalan,
Rózsa lelkünk napsütésben fürdött kíntalan.
Bátran félve ismergettük meg a nagy világot,
Az első csókok megérkeztek, meg a jó barátok.
Ez volt nekem az élet, a színes lencsén át,
Mérföldekről nézem az akkort, s a mát.
De ízelítöt kaptam a valós létből,
Akkor fuldokoltam először a vértől.
A csapás lencsém szilánkokra törte,
Nyitott szemmel látni, szívem meggyötörte.
Nem akartam hinni, hogy valós amit látok,
Biztos elmúlik, gondoltam várok.
De ahogy telt az idő, úgy erősödött bennem,
Ez az út az, amin tovább kell most mennem.
Lenyeltem a fájdalmat, ellenem lett az élet,
Ez az érzés az, ami azóta is éget.
Estelen voltam, korai volt még,
Nem hagyta el lelkem a rózsaszín lég.
Átláttam ki vagyok, s mi szeretnék lenni,
Eloszlatni a ködöt, ezt meg kell tennni.
Fegyvereztem magam, nem győz le az élet,
Akármilyen is, ebben kell hogy éljek.

Már harcosként nézem a lángoló világot,
Sok cstát vesztettem, de még mindig állok.
Vértem kovácsolom erősebbé folyton,
Kardom penge élét lelkem előtt tartom.
Sebzett már meg ellenség, na meg persze barát,
De én is náhányaknak elfojtottam dalát.
Sebeim lüktetnek, soha el nem múlnak,
De ezekből szememben gyilkos lángok gyúlnak.
De a tűzben mélyen, ott futok a réten,
Virágillat száll, és hófelhők az égen.

2005.04.15.