Valaki figyel

Az első valamirevaló napsütéssel teli délután.

Az első valamirevaló séta, munka után a körúton.

De, nem.

Nem, mert eszembe jut, hogy a nő, akivel éljük az életet, parancsba adta, hogy azt a zuhanyzás utáni krémet, nem a zsírosat, hanem valamilyen faktor van benne, na AZT, hogy muszáj vennem, mert ha nem, hát lehet, hogy éjszakára kulcsra zárja a hálószoba ajtaját, és kénytelen leszek a konyha mutatós, ámde roppant mód hideg padlócsempéjén tölteni az éjszakát.

A gondolat végére sem érek (mer’ belegondolni is rossz), máris egy olyan üzletben találom magam, ahol az ilyen típusú izéket árulják.

(Hónaljturka, fülpiszka)  

Nem túl nagy az alapterület, de azért van választék.

Körbenézek. A pénztárosnőn illetve a biztonsági őrön kívül senki szerte.

Na, most van az, hogy vallomást kell tenni.

Vallomást, mert minden ilyen típusú szolgáltató egység bejáratánál az a kényszerem támad, hogy akkurátusan végigvizsgáljam az összes létező zsebemet, a szakadtat is, ahol a szotyimagok burjánzanak jobb sorsra várva, szóval felülvizsgálatot tartok, nehogy már ne vegyem észre, hogy a tegnapi vásárlásból nálam maradt egy orgona illatú légfrissítő, esetleg alkoholos körömlakklemosó, ne adj Isten egy Colgate whitening, családi kiszerelésben, blokk nélkül…

(Az egész egy gyerekkori csínytevés hordaléka. Csoki lopásnál picit több, takarékbélyegpénz sikkasztásnál kevesebb, viszont egy életre való szorongással vérteztem fel magam, pontosabban szólva a lehetőséggel, hogy szorongassam magam, ha ilyen eset adódik. Szorongok is rendesen.)

BEJÁRAT

Által megyek a forgókapun, ami úgy néz ki, mint a Vidámpark bejáratánál a Kassza, ahol annak idején minket, gyerekeket mindig 1 rekeszbe passzíroztak három jegy áráért, hogy a pénztáros nénik némi pótlékhoz juthassanak az esti elszámolás után.

Szóval ez a beengedő is egy olyan forgó izé, csak ez le van krómozva, meg itt kifelé menet kell fizetni. Mindegy.

Elkezdek nézelődni, válogatni, akarva akaratlanul hozzá érve a tv-ben „széjjel” reklámozott termékekhez, vagyis jogosan állok tanácstalanul a pult előtt, és itt jegyezném meg, hogy nem a Louvre-ban matatok kakis kézzel, szegény Mona Lisa összes bájain, csupán egy borotvahab paramétereit szeretném bemérni.

Poirot, aki eddig a sarokban húzódott csendesen (bajuszát pödörte), úgy érzi itt az ő embere.

Farkasszemet nézünk egymással.

Vagyis: észreveszem, hogy engem néz. Tekintetem elkapom, halálos zavar. Nem baj. Nyugalom. Semmi vész. Mély levegő.

A következő lépés a stratégia felállítása.

Úgy kell csinálni, mintha vásárolnék…

De hiszen vásárolok!

Legalábbis szeretnék.

A pénzemet szeretném itt hagyni, valami termékért cserébe, de nem lehet, mert most meg Columbonak képzeli magát, vagyis, az első pillanattól kezdve tudja, ki a tettes.

„Már a bejáratnál rosszul állt a szeme ennek a gyereknek. Hiába! Nem tanít tisztességet ezeknek senki! Mi lesz ezzel az országgal? Hova rohan ez a világ?

Hát nincs egy épkézláb ember rajtam kívül?”, és a satöbbi.

De a jó öreg Peter Falk, legalább annyi sanszot ad áldozatának, hogy úgy tesz, mintha nem tudná.

Ő viszont nem.

Én pedig el kezdek játszani.

Elkezdek, mert muszáj. Színjáték indul a javából.

De nem olyan amilyet a színész művel, hogy fel megy a színpadra és élvezi, aztán a végén a közönség tapsol.

Neeeeeem!

Ennek a mozgató rugója a kényszer, hogy elhitessem Derrickkel, én egy jóvágású, tisztességes, törvénytisztelő állampolgár vagyok, aki betévedt ide, és tényleg csak egy luminált, vagy laminált, vagy mittudomén milyen faktorú krémre lenne szükségem, de nagyon úgy néz ki, hogy a padlócsempével takarózva töltöm ezt az éjszakát.

Nincs mese!

Elindulok újból a sor elején, és most csak a „termékre” koncentrálok, de lehetetlen.

Igen az, mert látom rajta, hogy az első pillanattól kezdve gyanús vagyok neki.

Nem gyanús, hanem elkövető. Szerinte már most öt-hat guriga WC papír (a kamillás fajtából),  ugyanennyi intimbetét, és hajfixáló zselé lapul a zsebemben.

Éppen ezért, megpróbálom jobb belátásra bírni.

Persze nem úgy, hogy fogom és megrázom: „Tessék már engem békén hagyni! Ne tessék rám így nézni, mert így képtelenség vásárolni, és nem találom a PH értéket, meg a Jojobát, meg a Glukazilt! Jóóóóó?”           

Szóval ez így nem működne!

Ehelyett jön az, hogy úgy teszek, mintha minden rendben lenne. Sőt!

Fütyörészek, dúdolok, vagyis neki játszom.

Csak neki.

Igazi egy személyes színház! Egy személynek játszom.

De nem élvezi!

Inkább gyanakvóbb és még figyelmesebb lesz, mint Ms. Murple.

Nekem meg most jut eszembe, hogy bejövetelkor a kabátom bal belső zsebét nem ellenőriztem le rendesen.

Gyorsan oda kapok.

Nem kellett volna. Legalábbis nem ezzel a 800 forintot érő, fogkefés kezemmel.

Tudtam, hogy észre veszi.

Nem érdekel! Elegem van! Motozzon meg, tartóztasson le, koncepciós per, akármi!

Utálom, ahogy néz, ahogy tényleg nem tudok nyugodt körülmények közt vásárolni, ahogy az utolsó öt métert szinte a hátamra csimpaszkodva teszi meg velem a pénztárig, és fizetéskor pedig bekapcsolja röntgen szemeit, kezeit pedig a szolgálati fegyverre helyezi. (Ha van neki!) 

De engem már nem érdekel. Fizettem és kész. Igaz nem mentem még keresztül a „bomba érzékelőn”, de a blokk a kezemben, úgyhogy…

Itt a nagy pillanat.

Az övé! Megfoghatná a vállam azzal, hogy ”Legyen szíves!”.

Komolyam mondom, már vágyom is rá. De nem teszi! Elenged!

Legalább egy kis motozást, Starskyt! Végig szenvedtem az itt töltött időt, mindenből mást vettem, mint ahogy elterveztem, egy kis gyanúsítgatás, számonkérés nekem is kijár.

Tényleg dühös vagyok, mert akkor legalább elmondhatnám neki, hogy:

„Figyelj Kojak! Nem kell minden vásárlót potenciális ellenségnek nézni. Hát így egyre kevesebben járnak majd ide! Már a te fizetésedet sem tudják lassan kitermelni. Mi lesz így Rex felügyelőkém?

Átgondolom, mi lenne, ha minden nélkül, csak úgy „face to face”, elmondanám neki,

de nincs hozzá bátorságom. Inkább el erről a helyről, el…

Kifelé menet az egyik sarokban megpillantok egy ipari kamerát, aztán szembe vele a párját.

Visszafordulok. Az egész üzlet tele van velük!

Aránytalanul sok van belőlük.

Úgy látszik Sherlock, mégsem dolgozik túl nagy eredményességgel.

Úgy látszik ő sem tökéletes!

Úgy látszik, mégiscsak kell valaki…

VALAKI, AKI FIGYEL!