Köszönöm neked az elmúlt éveket,
azt amit adtál,
a születésemet.
Azt, hogy fogtad a kezem,
s bátorítottál,
semmitől sosem
el nem tántorítottál.
S bár első lépéseim,
könnyet csaltak szemedbe,
tudtad, hogy szívem a tied,
ott van a kezedbe.
Szeretettel gondoskodtál,
bolondoztál mikor kellett,
ápoltad a kis térdemet,
mikor inogó lépteim
félre sikerültek.
Törölted könnyeimet,
később együtt sírtál velem,
mikor kellett, tudtam,
mindig megfoghatom a kezed.
Jött az első pofon,
a nagyvilágtól kaptam,
csalódás, nagy nem ért,
otthon erről külön
okítást hallottam.
Felállni, s menni tovább,
ezt is tőled láttam,
bátran, merészen indultam,
mentem a nagyvilágban.
Szerelem? Első? Egyetlen?
-Hah', csak legyintettél,
Tudtad, még jön száz más,
és már előre nevettél.
-Kihevered lányom.
Mondtad nekem akkor,
mikor megint kislánnyá válva
a mellkasodon "haldokoltam"
éreztem magam rongyul.
Gonosz, csúf emberek,
mindenki engem bánt!
Így éreztem egykor,s lám,
anyai szívedben lelkem,
ismét megnyugvásra talált.
-Amíg én szeretlek, hidd el
vannak így mások is,
Csak nyisd nagyra a szemed,
és látni fogod,
Nincs az az ember,
ki téged, míg élek,
Bántani merészel, s amúgy is!
Becsülettel, erénnyel, járj a helyes úton,
Ha letérnél, ne menj tovább,
állj meg, térj vissza hozzám,
s indulj el újból.
Ígyképp megnyugodva ismét látni mertem,
felfedeztem,
hogy valóban vannak emberek,
akik kedvelnek engem.
Nem félek már nyitott szemmel
látni a világot,
magamhoz ölelem, mint egy
csokor virágot.
S magamhoz ölellek Téged is,
pici Anyukám,
Már tudom, hogyan kell
elüldözni a gonosz nagyvilágot,
s azt aki bántott.
Megvédlek téged mind attól a rossztól,
ami Téged bántani mer,
ami meg-megkóstol.
S mostmár ha kell, én fogom a kezed,
had háláljam meg neked,
az elműlt éveket, az életemet.
Támaszod vagyok,elbírlak,
hisz erőssé neveltél,
Nincs az a gond és baj, melyet
együtt le ne győzhetnénk.
Fogom a kezed, s ringatnálak is ha kéne,
Köszönöm neked Egyetlen Anyukám,
Köszönöm hogy Élek.
|