Félek. Nem a haláltól, vagy a fájdalomtól,
Hisz ezek régen mélyen belém költöztek,
Félek a múltamtól, jövőtől, jelenemtől,,
Az érzésektől, melyekbe gondjaim öltöztek.

Éjszakánként csak vergődök az ágyamon,
És mély űrt ébreszt bennem a fájdalom,
Kilátástalan sivárság sikít fel a lelkemben,
Felkelve ki kell irnom magam egy versemben.

Fáj a tehetetlenség, a magány úgy fáj nekem,
Sokszor szívesen hajtanám válladra a fejem.
Kérnélek, hogy simogasd meg elgyötört lelkem,
De nem érted mit akarok, nem értessz engem...

Félek, hogy szeretteimnek nem nyújtok már eleget,
Félek, hogy bánatukban semmit nem segíthetek.
Félek, hogy csak fájdalmat okoz engem szeretni,
Félek, hogy nem tudok én már örömet szerezni.

Félek, hogy csak kolonc vagyok, élősködő senki,
Félelmemből nem mozdít ki most már soha semmi.
Félek, hogy csak teher és nyűg vagyok a földön,
Tehetetlen kell eltűrnöm, hogy a félelem gyötörjön.