184.
Mikor még gyerek voltam és
kíváncsi, gyakran gyötört az a kérdés,
mért lettem én Pál
ha már
megszülettem?
Kérdésemmel egy percet se vártam,
jó apám elé odaálltam:
Mondd meg nekem ó jó apám,
pám, pám, pám, pám
mért lettem én Pál
ha már
megszülettem?
Rám nézett, s így felelt: Tudja Pál
mit kapál,
ha nem tudja megkérdezi.
Menj anyádhoz. Kérdésedet
ő megfeleli.
Hát mentem.
Messzire nem kellett mennem;
éppen a gangon volt
s egy baltával hokedlit abrittolt;
Mondd meg nekem ó jó anyám,
nyám, nyám, nyám, nyám
mért lett én Pál
ha már
megszülettem?
Rám nézett, s így felelt: csak.
csatt, csatt, csatt, csatt
menj be a konyhába,
ott van a Te jó nagyanyád.
Éppen a rétest hengereli,
kérdésedet ő megfeleli.
Mondd hát meg Te, jó nagyanyó,
Te a Családi Tűz őrzője,
je, je, je, je
mért lettem én Pál,
ha már
megszülettem?
Rám nézett, s így felelt: Érdekel?
Menj a padra, s énekelj!
De ha ez neked nem elég,
menj, kérdezd meg a nagyapádat.
S szemével a sparherd felé intett: ott ni!
Kérdésedet ő megfeleli.
Mondd meg hát Te, ó nagyapó,
pó, pó, pó, pó
mért lettem én Pál,
ha már
megszülettem?
Ő nem nézett rám, de válaszolt,
oly hangon, ha sírból szól a holt:
Tudod, az úgy volt,
hogy mielőtt Te megszülettél, na,
nagybátyádnak is szült a Hilda,
az a céda, egy gyereket. A Péter,
akit aztán elvitt a semmi, az éter.
Ő...ő... , hogy mondjam?... zabi...
Ezért lettél Te Pál,
mivelhogy volt már egy Péter.
Akkor azt mondd meg nekem,
ó,ó,ó, ó
jóságos nagyapó,
az mit jelent, hogy valaki zabi?
Tán zabból van az a valaki?
Vagy a zabmezőre jár ki zabálni
a zabot?
De erre Ő csak hallgatott.
A pipájával valamit piszmogott.
Majd felállt, s a pincébe
leballagott.
185.
Volt egy lány, a Valéria.
Szerettem... pedig a melle
nem volt nagyobb,
mondjuk, mint egy birsalma.
Talán épp ezért!
Mert mikor elém ágaskodott
e két kemény akarnok,
néma szókkal kértek:
Ne csak nézz!
Csókolj! Szeress! Harapj! Becézz!
S én meg is tettem, amire kértek;
minden csókom – rácsókoltam vagy ezret -
bók volt nekik.
Ah! Nem tudják azt a nagy mellek,
kik oly unottan fogadják
a férfikezet,
mintha eleve járna az nekik.
Csak a kis helyesek,
a szőlőszemnyiek,
a becéző csókot csak ők értékelik...
Mint Valériám, akkor, ott;
a számból végül a csók kifogyott,
az utolsót még ajkára tettem,
aztán csak néztük egymást,
egymás szemében...
S akkor egy szót suttogott: … köszönöm...
Mit tudtam volna erre mondani?
Hallgattam.
Többet ő se szólt... elaludt...
186.
Egy kérdés kínozta Fülöpöt,
hogy mért van neki fülből öt.
A válasz erre annyi,
kedves Fülöpöm,
hogy lehessen választani,
melyiken vágnak fültövön!
187.
Egyszer a Zsigmond
így szólt hozzám: Te mondd,
mi lesz velünk, ha meghalunk,
hová kerülünk, és így tovább,
és egyáltalán?
Tudod, az úgy van – válaszoltam
elgondolkodva, mélán -,
hogy amikor a Földön
valaki érzi, nincs tovább,
hogy elmul,
rájön egy vágy,
egy csillagot megragadni,
ezért felnyúl,
s e mozdulattól
teste elkeskenyedik,
s olyanná válik, mint egy
damilszál....
sőt még keskenyebbé,
mert mint tudod,
a csillag forog,
és gombolyítaná...
de a Föld se rest,
nem ereszt,
de még a csillag is egyre
távolodik, egyre
messzebbre evez,
ezért a test
egyre keskenyebb:
millió fényévenként
egy-egy atom...
nézd csak, az a távoli csillag
Július Caesaré,
az ő testét gombolyítja
már két évezrede,
s a legtávolabbiak,
de amelyek legközelebb
vannak a semmi felé,
az első ősembereké...
Kérdésedre válaszom,
tehát nem más:
mi vagyunk a tömegvonzás,
mi tartjuk össze a Mindenséget,
vagyis a testünk,
ami a lélek...
De ebbe most ne menjünk bele.
Na jól van, jó! -
vágott a Zsigmond a mondókámba -
de a csillagok is
meghalnak egyszer,
ugye, ugye,
s akkor mi van,
mi lesz velünk,
és így tovább,
és egyáltalán?
Abszolúte. Igazad van.
Olyankor a lélek,
abban a pillanatban...
megsemmisül:
Szupernóva-robbanás,
a Nirvána...
és nincs tovább.
De... hallga...
vacsorára kolompolnak.
Siessünk, mert elkésünk.
Olyankor, tudod,
milyen ideges
a Főnővér?!
188.
Fülében aranyból volt egy nagy karika,
s rajta remegett egy smaragd halacska,
rakoncátlan, szöszke tincs hullt homlokára;
bevallom: szerelmes lettem a Tímeába.
Néztem a kezét: karcsú volt, lepke-könnyed,
szememet, emlékszem, elfutták a könnyek,
annyira kívántam; szívem belesajdult,
de üvegből, sajna, ott volt köztünk a pult.
Vékony nyakán volt damasztból egy lenge sál,
kezében egy bárd... lecsapott... és a felsál
a deszkán... - ó mennyi kellem, mennyi báj! – pont
oda, ahol elválik a hús és a csont.
Jaj! miért hogy plátói ez a szerelem?
Jaj! miért nem látja, érzi meg: szeretem! -
Combot kértem, de soványat és darálva,
de Ő csak rám se nézet: szívem mily árva!
És otthon is tök ciki volt akkor este;
a nejem a húst fasírtnak kisütötte:
elpirultam, mikor felszúrtam villámra;
ezt Ő darálta, az Ő keze, a drága...
189.
Mint egy párduc.
Olyan volt:
fekete és nesztelen...
Emlékszem, ahogy meztelen
ébenfa-testével
a hófehér ágyneműmben
négykézláb állt...
s nyújtózkodott. -
Ja. Cigánylány volt,
úgy hívták: Györgyi,
ráadásul mezőkövesdi...
De most jut eszembe,
nem is volt teljesen meztelen;
Egy cipő volt rajta, egy Nike.
Imádtam, ahogy hátraszólt:
gyere má... nyájj ki!
190.
Volt egy lány, az Ivett.
Mondjam-e, folyton evett.
Egy nap meg... lelépett.
Ott hagyott egyedül.
Elmúlt az ősz, el a tél,
mikor összefutottunk véletlenül.
S mondtam neki: Ivett! De…meg... nőtél!
191.
Volt egy lány, a Mónika.
Csupa mó volt és csupa nika.
Egyszer mondta: jut eszébe,
leugrik a sarki ábécébe...
Azóta se láttam Mónikát,
se a móját, se a nikát.
192.
Enyhén szólván is, fura lány volt a Gizella,
hogy Leszbosz lánya volt, az még csak ejha!
De még azért más is volt ott,
merthogy egy rövid nyelű bőrkorbácsot
is bekészített a retiküljébe, de rendesen,
ha egy találkára osont el csendesen.
Meg is kérdeztem Tőle, de meg ám!
Mondd csak meg nekem, de őszintén, Gizám,
e furcsa jószágot hogy s miként használod?
S Ő válaszolt öntudatosan: Na, hallod!
Te - s itt egy szóval illetett, nem írom le e lapon -
természetesen adok-kapok alapon!
193.
Tudta azt a Mihály felrebbennek testéről csontjaiból a mész
ha marad ha elmegy minden egy sansz a halálnak de fáj
minden egy sansz a halálnak egy hajtincse ha kihull
egy hajtincse ha kihull kövér falat ha kék szeme vízszínre vált
kövér falat ha kék szeme vízszínre vált halált kövérre lakat
ha kék szeme vízszínre vált minden üres perce hete éve
halált kövérre lakat neki van félre téve minden üres perce hete éve
minden üres perce hete éve az érzetek madárraja felrebbennek testéről
neki van félre téve az érzetek madárraja csontjaiból a mész
ujjai között a homok elpereg mint egy kéz ujjai között a homok
csontjaiból a mész egyre éteribbé áttetszőbbé megfoghatatlanabbá válik
elpereg mint egy kéz belülről vizesedik ha esik egyre éteribbé áttetszőbbé
az utcán egyre többen ütköznek bele pardon mondják s tovább sietnek
belülről vizesedik ha esik többen ütköznek bele az utcán egyre
az utcán egyre pardon mondják többen ütköznek bele kontúrjai után
néz néz néz légben bodrodozó cigarettafüst néz a válla elhagyott tárnák
robajával egyszerűen leesik légben bodrodozó cigarettafüst
a válla elhagyott tárnak robajával egyszerűen leesik kikölti nyelve alatt
robajával egyszerűen leesik kikölti nyelve alatt az éjszaka-pókokat
kikölti nyelve alatt az éjszaka-pókokat befonják arca gödreit
az éjszaka-pókokat befonják arca gödreit s ahogy elveszik a világ
befonják arca gödreit az ő számára az ő szempontjából elveszik
a világ az ő szempontjából elveszik az ő számára az ő szempontjából
azonképpen elveszik ő is a világ számára de ez sem igaz az ő számára
elveszik mert már nincs olyan nézőpont egy vele külön külön elveszik
az ő számára az ő szempontjából azonképpen elveszik ő is a világ
egy vele külön külön Lélek ugyan hívők és költők fixa ideája a Lélek
ő is a világ külön külön Lélek költők fixa ideája elveszik tökéletesen
nincs már a levegőben nincs már a földön ő és a világ külön külön
az ő szempontjából Lélek költők fixa ideája nincs emléke se emlékezete
senki emlékezetében nincs már a levegőben a földön ő és a világ
elveszik tökéletesen aki valaha látta régen elfeledte nincs gyermeke
nincs emléke se emlékezete nincs ismerőse nincs szülője nevelője aki
látta elfeledte senki emlékezetében nincs már így hát nincs már emléke
emlékezete régen elfeledte nincs gyermeke tökéletes megsemmisülése
tökéletes ejnye nem él tovább senki emlékezetébe ejnye megsemmisülése
nem él tovább tökéletes senki ejnye Mihály de fáj ejnye de fáj Mihály
194.
Világvégi szirten, meg-nem-mondom-hányban,
emlékszem, tábortűz körül ültünk páran - -
Oly csend volt... csak a reves fa reccsent s szórt
illúzió gyanánt pernye s szikraport...
s e fénykörön túl, ahol a fény levált,
körbe-körbe csak a Semmi Bálnája úszkált.
Csak ültünk ott, mikor szóltak: Mondj mesét!,
hogy a múltból regölnék el nekik egy regét...
Jól van, legyen hát – szólaltam meg kisvártatva,
s fázósan egy hegyeset köptem a parázsra -
elregölök nektek egy jófajta storyt máma,
egy vámpírosat, egy lányról, kinek neve: Pálma.
Mer' így hívták Őt, e pokoli nőstény-bakot,
kit egy rendkívül ősi vámpír a világra baszott,
aki meg a Halhatatlanok klánjából való
volt; a szeme, mint a kő, a bőre: hold-fakó,
ő nemzette, ki tudja hány millió éve
eme ködből s kínból gyúrt sártekére.
Nos, ezért, igencsak ráérős volt Pálma,
prédáját akár harminc esztendeig rágta,
lassan, élvvel fogyasztván el az illetőt;
az életerőt szívta ki, mint ínyenc a csontvelőt.
S hogy amit tesz, a világ előtt rejtse,
gondja volt, hogy frigyét törvény szentesítse.
Bizony! Nem beszélek én a vakvilágba!
Elmondok egy esetét, szavaim igazolására -
első kézből; tanúja voltam, az Égnek hála!
Hol is kezdjem... emlékeztek tán Európára,
nos, annak közepétől egy nyúlfarknyit keletre
- Hungrea néven van e terület feljegyezve
az ős-vámpír-fóliánsokon – a Pálma
e fölött repült épp s valószerűtlen árnya
egy ódon városka főterére vetült,
hol az idő – tóba vetett kő – elmerült.
Árnyéka málló lépcsősoron bukdácsolt,
és ahol minden nagyon ó, nagyon ó volt.
Agrea volt ez ó város, e porfészek neve,
merthogy meleg víz buzgott fel a közepébe,
ezért az ógörögök, kik feredőzni
ide jártak, rá hagyták e nevet forrást őrizni.
De nem lényeg most ez, nézzük csak a Pálmát,
ahogy ereszkedik, szétterjesztve szárnyát.
De mér' tette ezt? Szavamból megtudod:
egy ifjút látott ott, ki éppen jógázott,
egy zöldellő lugasféle kellős közepén,
s a gyémánt lótuszában, a szeme belsején
káprázó vörös foltot figyelte fegyelmezetten.
S jaj! bronzszín volt, s jaj! egészen meztelen!
S nem tudta, nem, ó az ártatlan pára,
hogy prédájául Őt szemelte ki Pálma...
kinek e pillanatban... bűzhödt hüvelye,
mint egy húsevő orchidea levele
áldozata lüktető péniszére szorul,
s mindkettőre a kéj örök sötétje hull.
S kezdetét veszi az iszonyú tortúra,
Ármint csócsálja, rágja a kreatúra,
imádkozó sáska fogyasztja így hímjét;
Pálma az első fészkébe viszi a férjét.
Repül a Pálma, haja hullámzó lobonc,
vaginájából kilóg Ármin, mint kolonc.
Azúrban szállanak, fent a magas égbe,
Ármin két szülője hiába kapkod érte;
hiába a lelki kín, hiba az átok. - -
Most pedig elmondom - nehogy megunjátok -
hová vitte, mely odúkba, mely fészkekbe,
mily nyomorú lakokba: albérletekbe.
Előbb egy Nyóckerea nevű helyre vitte,
aztán egy Agárdea nevű helyre vitte,
majd egy Kiskurea nevű helyre vitte,
aztán egy Derzsea nevű helyre vitte,
majd egy Bodrogeakereszt nevű helyre,
aztán Gallyeára, fel egy magas hegyre.
Aztán kicsit lejjebb, Furedeara vitte,
majd a távoli Gárdneaba repült vele,
aztán nem messze onnan, kicsit keletre,
egy szőlőhegy tetejére letette.
Itt szívta ki belőle az utolsó slukkot,
mikor Ármin egyszercsak összecsuklott.
Ekkor fölkapta s vitte Fehérvarea,
szállt, repült vele, annak légi-terébe,
és egy Hospital felett végre elengedte.
S jött egy szél, mely pörgette, lengette,
s úgy hullt alá Ármin könnyű teste,
mint száraz, őszi levél november este.
Most ott fekszik Ármin az intenzív osztályon,
egy hófehér lepedővel terített ágyon,
fehér kezét apja és húga simogatja,
szólni nem tud, pöfög, néma, hagyja...
Hej! regö-rejtem, hej! regö-rejtem,
de szomorú, de szomorú regét regöltem!
195.
Ifjúkorában az Endre,
berúgott rendre...
szóval, elég gyakran.
Egy ilyen borgőzös
éjszakán történt:
megállt (imbolyogva)
egy csapadék-csatorna
rácsa fölött,
az óráját lecsatolta,
szeme elé emelte,
egy darabig nézte,
és elengedte.
Mért tette?
Mért?! Mért?!
Azért mert unta!
Unta, hogy csak jár, jár az az óra,
csak mutatja,
mutatja az időt!
Minek?!
Az óra beesett.
Bele a csatornába.
Endre meg tovább imbolyogott.
Az óra meg ott maradt.
A csatornába.
Jött egy patkány: üvegét megrágta,
eső jött, savas, elvitte
előbb a kismutatót, aztán a nagyot is,
betemette a finom iszap, a rúgók, az apró fogaskerekek elkorrodáltak és feloldódtak,
a percek görönggyé,
az órák rögökké,
a napok süket, fekete földdé váltak.
A hetek hegyekké, az évek hegyláncokká...
Egyszer...
Endre is a föld alá került.
A föld
befolyt a fülén,
és most ott ketyeg, a koponyájában...
És Endre számlálja
a perceket,
a múló időt,
az Ítéletnapig.
196.
Pongrác
nem volt rác.
Szervác
nem élt Vác.
Ámde a Bonifác
mindenestül fác.
Fác a lelke, fác a teste,
reggelije fác,
ebédje, vacsorája is fác,
fácba öltözik, fácba vetkezik,
ha szeret fácként szeret,
és fácokat,
érzelmei fácosak,
ha bölcs fácosan bölcs,
ha ostoba, akkor fácosan az...
de nem ragozom tovább,
Bonifác a megtestesült fác;
nincs nála fácabb fác.
Talán csak maga
a fác.
197.
Volt egy lány, úgy hívták: Szófia.
De nem volt lakhelye Szófia.
Nem mentem Bulgárba
érte, csak egy bárba.
Rám terült, mint Aja Szófia.
198.
Vállain nincs már seféle gond;
eltávozott, mint a nap, Botond.
Két o-ján túlvilág
hideg szele fúj át;
sírján kőrózsa szirmokat bont.
199.
Pászkát majszol s menne maszkabálba
Paszkálban a vágy árapálya
Paszternák hava hull minden kimondatlan szavából
Pusztaság rohan egy álló mozdonyba.
Úgy érzem, most új strófát kell kezdenem
de a távolság az előzőtől máris émelyít
nemkülönben a p betűk is undort keltenek
bárha eltűnne most mindahány hirtelen:
ászkát majszol s menne maszkabálba
aszkálban a vágy áraálya
aszternák hava hull minden kimondatlan szavából
usztaság rohan egy álló mozdonyba.
200.
Nem gondolta volna az Erik,
az istenek, hogy így keverik:
űberelik az ászt,
ráhozva lassú frászt…
Ráadásul itt e limerik!
201.
Volt egy ember, úgy hívták: Ivó.
Három húszból lett százhúsz kiló.
Mert jó sokat edzett,
szálkás és kemény lett.
Már nem súly neki az indigó.
202.
Volt egy ember, a Bernát.
Látni szerette volna Burmát.
Burma! Az lehet csak, hej,
az igazán remek hely!
Sajna, nem jutott el oda;
szíve hő vágy nem teljesült,
s mikor jött a Vég, az ostoba,
halálos ágyán egyszercsak felült:
Burma, Burma, vigyetek el oda...
elhaló ajakával ezt suttogta. -
S összenézett a család,
ki körötte állt,
a kicsi, a nagy:
Ó Apánk! - sírták - hiszen Te Burmában vagy!
Hisz' burmák vagyunk mi mindnyájan!
Még a macskánk is burmai!
Hogyan lenne lehetséges,
Burmából Burmába utazni?
Tanulság: Nehogy úgy járj, mint a Bernát,
ki nem látta meg az erdőtől a fát!
(Vagy fordítva.)
203.
Volt egyszer egy Konstantin,
de nem akárki, ama Nagy.
Így töprengett: maradjak Sol invictus, avagy
legyek keresztyén-latin?
Székhelyem Róma vagy Konstantinápoly
legyen, a majdani Bizánc?
Hogy érhetek nagyobb Nevet s Hírt?
S befutta arcát ezernyi ránc,
merthogy: épp kakilt!
204.
Ismertem egyet a Júliákból:
egy lány volt a… a harmadik ából.
Hej, be szerettem! Mindegy… elmúlt,
múltam hűlő iszapjába hullt –
Ám a minap, mikor a Széchenyi strasszén
szembe jött velem, a lábam sasszén
lépett, épphogy sikerült kikerülnöm -
Úristen – gondoltam – ő lehetne most a nőm!
Hosszú, ősz haját a szél lebbentette,
pont, amikor elléptem mellette,
ekkor, néhány szála arcomhoz ért…
Mintha ostor cserdítené ereimbe a vért,
s mint mikor szélemelte száraz avar
arcodba csap…, olyan volt. De mért
ez a furcsa érzés bennem? E zavar
itt benn? Hisz’ meg kellett volna ismernie!
Hisz’ rámnézett! Bár szemét szemüvege
mögé rejtette… pár lépés, és leesett
a tantusz: Ez nem lát! Jézus! Ez megvakult!
Ekkor eszembe jutott minden, minden, a múlt:
a piros bugyija (az az egy, mindig az esett
le róla), erről meg illata, arról meg guszta tompora…
Ó Móre! Ó Tempora!
205.
Mondták: most már
ne hantázzak,
képzeteimtől fáznak,
ne hordjak össze hetet, havat,
csak az igazat, az igazat…
Na, jó. Elmondok egy esetet,
garantálom, így esett meg,
igaz benne a vessző, a pont, sőt mi több: a szó,
egyszóval nem fikció. - -
Volt egy lány, az ám!
Csinoska, formás, tömör.
Honnan jött? Képzeljétek: Győrből!
Onnan járogatott hozzám
– a neve? nem mondtam? Eszter –
onnét jött, nem is egyszer,
ezért minden percet,
mit velem töltött
kihasznált, a gyönyörből
sűrűn hörpölt;
már az első nap, mikor megjött
így rendelkezett:
feküdjek az ágyra, de azonnal, hanyatt,
s mert dárdám már meredezett,
ő rögvest ráereszkedett,
és rajta is maradt.
No nem sokáig, csak egy hetet.
Ja. Az Eszter rajtam héderezett! –
Szép fenekét eztán
csavarta és tekerte,
mikor, mire volt kedve;
evett, ivott, néhanap elbóbiskolt,
s mikor felébredt, így szólt:
“na, vitézem, helycsere!”,
s mi eddig lent hozott
földöntúli gyönyört,
most tett egy félkört,
mint bazsarózsa arcomba illatozott…
ajkamat és nyelvemet
téve próbára
(meg is edződtek ezek azóta
e gyakorlatoknak hála),
s mikor eljött a búcsú-óra,
ő kért, mennék vele Győrbe!
S én válaszoltam, némileg elgyötörve:
“kedvesem, most nem lehet… talán… egyszer…”
… és akkor elment Eszter.
De mindegy is, hogy nem mentem Győrbe,
mert megismertem aztán a nejem…
És estem csöbörből vödörbe!
206.
Micsoda szerelem volt! Micsoda szerelem!
Nagyobb nem volt ennél szerelem!
Minden úgy ment, ahogyan kell;
gyakran találkoztak: hol a neten, hol esemesben.
S egyszer személyesen. Mondjak-e mást?
Na, jó. Elmondom a Nagy Találkozást.
Mikor meglátta Őt a Dezső,
magában ily szókra fakadt:
Micsoda nő! Micsoda nő! Ez Ő! A Nagy Ő!
S rögtön bekapott egy Cialist.
És a lány mit tett? Nézd a kis hamist!
Zsebében egy feromon- kendőre akadt.
Azt röptette, mint fehér madarat,
két derengő kacsójára, hó-nyakára.
Így történt! Így tapadtak egymás ajakára!
Micsoda szerelem volt! Micsoda szerelem!
Ilyet nem írt még az avoni hattyú sem,
szonettjeiben, a William!
207.
Most megmondom őszintén
- mert mindenek felett a való,
a tény -: Orbánt nem ismertem egyet sem.
Se a Végtelen felé tendáló,
se a nullponti energiában,
se növényben, se állatban, se emberben,
se semmilyen szétmálló,
vagy kikristályosuló álomban.
Természeti jelenséggel se találkoztam,
amit Orbánnak hívtak volna;
se kő, se lég, se víz nem volt ilyen nevű.
Számban a nyelvem ilyet nem forgatott;
nem volt sós, édes, bonyolult és egyszerű.
Egyszóval: Ég, Föld és minden egyéb,
annyira Orbántalan volt, hogy szinte fájt.
Hiába forgattam fel fiókot és tájt,
ami, persze nem jelenti, hogy ne lehetne,
mert nagy a Világegyetem mezője,
minden előfordulhat,
és mindennek az ellenkezője.
Ezért lehet, hogy nagyon messze,
fényévekre - vagy valamely más dimenzió hüvelyében -
valamit Orbánnak neveznek a helybeliek.
Amiből az is következik: hogy vele szemben,
valahol máshol, valami mást nem neveznek
Orbánnak, ami rajtam mit sem segít,
hisz’ én nem ismerem egyiket sem:
se azt, amit annak neveznek, se azt, amit nem,
és ez, valljuk be, elkeserítő.
Mert akkor kiről vagy miről íródjon e vers,
ha nincs merő és merítő…
de talán volna egy lehetőség – így magamban -,
ha én neveznék el valamit erre a névre…
De hát ez se jó, hiszen minden el van már keresztelve;
mindennek van általános, sőt személyes neve.
Ez a kávéfőző gép például itt
a könyökömnél
Taurus névre hallgat, és úgy is néz ki,
vagyis, mint egy bika,
vagy vegyük, ami mellette van, azt a régi
turmix gépet: neki Alaska
a neve vagy a cigaretta, amiért épp most a kezem nyúlkál,
neki elég szexisen Szofi a neve.
Mikrosütőnk is ha volna,
biztosan Cassandra névre hallgatna.
Vagy vegyük példának okáért, a szeretőmet.
Vele, mint a mikrosütővel, ugyanaz a helyzet:
Ha volna, Éva volna, minden bizonnyal.
Így hívnám: Évám, Vicám, Vicuskám…
Hej, az volna ám
a jó világ!
De menjünk csak kicsit messzebbre:
házunk előtt van egy gyalogátkelő,
s előtte egy jókora oszlopon
egy érintőkapcsoló. Neki Várjon
a neve. (De csak akkor mutatkozik be,
ha a gombját megnyomom…)
Tehát akárhogy csűröm-csavarom,
mindennek és mindenkinek van már neve…
De mi lenne – gyúlt lámpa a fejembe -,
ha Orbánnak azt a percet nevezném el,
amikor e vers lerittyentetett!
Vagy még jobb, ha magát az irományt…
S az elméletet követte tett:
e vers fölé címnek az Orbán nevet véstem,
és íme:
Uff, én beszéltem!
208.
Volt egy tehén, neve: Orbán.
Berepült egy légy az orrán.
Vége a vers ezzel,
mert aztán ezerrel
távozott hátul - barna tortán.
209.
Volt egy hölgy, a neve: Elle.
Mindig fordult a fal fele:
oly diszkrét és édes
volt ő - és szemérmes -,
mikor alulról lehele.
210.
Hősvértől buzogott a Csanád;
megvívott sok rettentő csatát.
Mire hazaporzott,
neje elbútorzott.
Nem volt már stelázsi, se család.
211.
Volt egy lányka, neve: Magdolna.
Hej, de sokért nem adtam volna,
ha annak idején,
illatos hüvelyén
lettem volna tetű, vagy bolha!
212.
Volt egy leányzó, a Janka.
Ki volt ő? Szóval: “olyanka”.
Tiszteletét tette
őnála hetente
városkánk apraja-nagyja.
213.
Volt egy lány, a neve: Zsanett.
Nem volt szigorú szüfrazsett.
Örömmel behódolt,
ha valaki bókolt.
Attól rögtön térdre esett.
214.
Élt egy lány, Angéla, Szomolyán.
Tejen élt, túrón és gomolyán.
Egyszer rászólt a férje:
megárt a sok fehérje,
ne feledd: este még szopol ám!
215.
Volt egy lányka, a neve: Tünde.
De sokszor lelépett! Eltűnt, de
visszajött! S nem bánta,
ha más is volt az ágyba’!
Nem volt szívbajos! Ment középre!
