Egy holdfényes éjszakán, ott a láthatatlan felhők felett a végtelen messzeségben megláttalak téged, ahogy ott magányosan ültél és nézted a felhőkön át a sok ezernyi kis csillag csodálatos sugarát, tündöklő fényruháját, és vágyakozva kerestél egy távoli kis csillagot, aki talán elűzné magányod, szomorúságod, csillagszemű néma árvaságod, ekkor én melléd ültem, halkan, csendesen és megkérdeztem, óhh, te szomorú kis csillag miért sírsz, miért vagy oly elveszett ? csillagszemed fénysugara miért oly megkopott, fakó és fénytelen ? ekkor te félve rámnéztél és szomorú, bánatos szemed hirtelen felragyogott ! óhh, te kedves kis csillag , csodás , szelíd tiszta fényed, tündőklő sugarad most engem felmelegített, elvakított, és az égi szívembe úgy érzem, most egy új életet hozott… látod ! ahogy rám néztél oly kedvesen, a fakó csillag fényem máris egyre szebben tündököl, szelíden rád nevet, te gyönyörű tekinteteddel, csodás melegségeddel átjártad, beragyogtad sajgó égi szívemet, mely most már újból izzó fényes örök lánggal ég, és ez évezredekre így marad már, mert a te csodás lényed, csillogó fényed belém költözött, őrzi védi, táplálja csillag szívemet, már örökre bennem él és csak neked, csak a végtelen messzeségnek világít már...amíg világ a világ ! * * * *
Amikor a földről egy másik magányos szív is felnéz majd a csillagos égre, meglát majd két gyönyörű, fényesen izzó csillagot, egymás közelébe, tudni fogja majd, és érzi, hogy ez a két csillag összetartozik, egymás párjai ők, a végtelen, mérhetetlen messzeségben, és látja őket, ahogy csillagkarjukkal össze ölelkeznek,egymásnak forró csókot adnak,elolvadnak,úgy égnek egymás izzó tüzében, csillagszívük boldogan ver s csodálattal gyönyörködnek egymás csillagfény szemében!
|