Óriási durranás. A kocsi megbillent. Tenyerem éle biztosan jó pár napig fájni fog attól, amit a kormánykerék kapott tőlem. Szitkozódva leparkoltam egy kétemeletes ház előtt. Század közepi lehetett, beton és tégla keveréke, egyike azoknak az épületeknek, amelyeket első ízben húztak fel lakásainak bérbeadása céljából. Utca felőli homlokzata a nagy, súlyos faajtókkal egyik végét képezte, míg a másik beleveszett a hátulsó sötétségbe, két hosszú függőfolyosóval nyújtózva odáig, elzártan egy tágas, garázsokkal övezett, fák zöld szigetével tarkított, ám most szintén sötét udvarral. Gyönyörű este volt. A csillagok sziporkáztak, engem mégis megmagyarázhatatlan borzadály fogott el, ha átpillantottam a rozsdásodó, valaha zöldre mázolt vaskerítésen. Egyelőre azonban dühöm erősebbnek bizonyult, így hátat fordítottam az esti város diszkrét utcafényében fekete magként ásítozó birtoknak, hogy jól megrugdossam a durrdefektes kereket. A rúgás nekem is szólt. Híres voltam trehányságomról. Az emelő hetekkel ezelőtt eltört, még mindig két használhatatlan darabban hánykolódott a csomagtartóban, de ha történetesen sértetlen, sokra akkor sem mentem volna vele, mert pótkerékről is elfeledkeztem. Tanácstalanságomban ismét a házat kémleltem. Az udvar fölött mintha a csillagok is elhomályosultak volna. Gondoltam, segítséget kérhetnék valamelyik lakótól, elvégre nem volt túl késő. Nem is értettem, miért ilyen fénytelen minden. Azt hihettem volna, lakatlan, ha nincs a kerítés mellett az a sok szép virág a jól láthatóan gondozott kertben. Na sebaj, errefelé, úgy hírlett, segítőkészek az emberek.
Elindultam hát a ház felé. A főbejárat messzebb volt, az udvar kapuja viszont majdnem velem szemben, ráadásul az előbbit bizonyára este zárva tartották, amit a kapuról nem lehetett volna elképzelni rozoga állapota miatt, így tehát itt próbálkoztam. Számításom bejött, a vaskapu idegtépően csikorogva engedett kezem nyomásának. Cipőm talpa durva kavicsokat morzsolgatott. Továbbra sem értettem, miért ilyen sötét minden. Elindultam az udvar belseje felé. Körülöttem semmi sem mozdult, még macskák vagy békák neszezése sem hallatszott, sőt tücskök sem ciripeltek, ahogyan pedig az ilyenkor lenni szokott. Minden nemében rejtélyes volt a környék. Ha jobban belegondoltam, már az utca végén befordulva éreztem ezt a sötét közönyt. Se járókelők, se forgalom, mintha minden és mindenki elkerülné. Nekem is el kellett volna. Kezdtem azt képzelni, a defektet ezen óvatlanságomért mérte rám megrovásul az ég.
Felcaplattam a földszintre vezető lépcsőn. Lépésem zaja máris más lett a csiszolt kövezeten. Kimértebb, óvatoskodóbb a fekete ablakszemek alatt, amik párkányán úgy kuszálódtak az éjszínű virágok, mint bizarr szőrzet holmi befalazott mellkason. Gondoltam, szerencsét próbálok mindjárt az első lakásban. Megláttam a környezeténél is sötétebb szabályos bemélyedést a csupasz téglafalban, s miközben kezem a csengő után tapogatózott, mintegy véletlenül hozzáért ahhoz, aminek rendes körülmények között ajtónak kellett volna lennie a vakhomály mélyén. De rendről itt szó nem lehetett, mert helyette ugyanazokat a téglákat tapintottam, ráadásul minőségbeli különbség sem árulkodott arról, hogy esetleg később falazták volna el. De akkor ki gondozza a párkányon lévő növényeket? Orromban még most is éreztem a frissen öntözött virágföld illatát, és valami idétlen tréfa folytán tiszta lábtörlőn álltam a befalazott ajtó előtt. Ráadásul lehajolva a sarokban gubbasztó árnyhoz, egy pár női cipőt ismertem fel benne. Érezvén, hogy itt valami olyasmivel állok szemben, ami túl súlyos ahhoz, mintsem közöm legyen hozzá, otthagytam. Ráfordultam az alsó folyosó hosszára, hogy egyenest a következő lakáshoz menjek, el egy sor szintén virággal díszített ablak előtt. Igazán már meg sem lepődtem, amikor azt is befalazva találtam, s csupán hunyorgással üdvözöltem a fejmagasságba akasztott kalitkában mocorgó madárkát. Közelebb hajoltam hozzá - ha a madár él, gazdájának is lennie kell valahol. Óvatosan megfújkáltam a kis tollgombolyagnak tartott sziluettet a keresztrúdon, de a madár mélyen alhatott. Márpedig én elhatároztam, bizonyosságot szerzek, és ujjaim közé csípve a rácson kilógó, nedves ürüléktől gusztustalan pálcikát, megböködtem vele. A pálca akadály nélkül hatolt át rajta, s nekikoccant a falnak ott, ahol a voltaképpeni folt igazából terpeszkedett a téglasorok fölötti vakolás hibádzásaként. Ingerült lettem nyilvánvaló tévedésem folytán, úgy döntöttem, felesleges végigjárnom a többi lakást. Lehet, hogy tréfát űznek itt az emberrel, és én most éppen jó alapját képezem mulatozásuknak. Azért bekukkantottam a lépcsőházba, egy pillanatig eljátszva a gondolattal, hogy az emeletet azért mégis meglátogatom, aztán nagyon hamar letettem róla, amikor megpillantottam a lépcsősort, illetve azt a néhány fokot, ami bő két méter magasságból indult neki befejezni a maradék távolságot a felső szintig. Hogy addig mi volt valaha, volt-e egyáltalán, arról semmi sem árulkodott, minthogy a lépcsőházi ablakon beszüremlő derengésben a lábam alatti kopottas kövezetet véltem felfedezni a hiányzó lépcsők helyén is. Most már biztos voltam benne, hogy a bolondját járatják velem. Felháborodottan sarkon fordultam, hogy visszatérjek a kocsimhoz, de meg kellett torpannom. Ebből a szögből végre határozott fényt vettem észre, jóllehet forrása rejtve maradt előlem. A szemközti garázsok utolsó tagjának nyitott ajtajából jött. Na, talán ott bujkálnak a cirkuszi díszlet kiagyalói. Lesettenkedtem a lépcsőn, vissza az udvar morzsaköveire, és a sorban legelső garázs eresze alá húzódtam, mert úgy akartam közelíteni, hogy csak az utolsó pillanatban kelljen felfednem magam. Kezem automatikusan a kilincsek után nyúlt valami megnyugtató kapaszkodóért a festett vasaláson, ám majdnem hangos szitkozódásban törtem ki, amikor nem hogy kilincseket nem találtam, de még az ajtók válaszvonalát sem. A garázs, akár a többi, egybehegesztett vaslemezkocka volt sima oldalakkal, a bejutás ki tudja milyen rejtett lehetőségével. Olybá tűnt, a valóság égi számítógépen írt programjának arra a területére tévedtem, ahová amúgy nem lett volna bejárásom, legfeljebb távolról belátásom, és az élethűségért felelős háttér kellékeként minden stilizáltan állt volna rendelkezésre, a szükséges részletek híján, amelyeket kellő messzeségből a sasszem sem hiányolhatott. Kezdtem tényleg kényelmetlenül érezni magam. Elhatároztam, ha a meglepetés előkészítői hirtelen előteremnek valahonnan „Április! Április!” felkiáltásukkal, nem fogok rájuk haragudni.
Utamat fa állta el, ki kellett kerülnöm, hogy a kiszemelt garázshoz juthassak. Fülemet, vállamat különösen alacsonyan nőtt ágak horzsolták meg; értük kaptam, hogy félrehajtsam őket, de kibújtak tenyeremből, és finoman orrba legyintettek. Ekkor ért az első kétségbeesés. Az ágaknak viaszos bőr szaga volt, keveredve nedves sár édeskés illatával. Másodszor is, kezdődő pániktól hajtva markoltam beléjük, s ujjaim cipőfűzőt tapintottak a vállam magasságában. Hang nélküli kiáltás hagyta el a szám. Hátraugrottam. Rémülten meredtem a fejem fölötti sötétségbe, amit a fa valódi ágai teljesen összekuszáltak. Azt képzeltem, látom a természetellenesen leszegett fejet a merev törzs felső részén, arcával felém, gyűrött tokával redőzötten, valamint a kiszenvedés pillanatát megörökítő gondterhelt grimaszban egyenes vonallá széthúzódott szájat, holott ez világosság hiányában lehetetlen volt. Nem tudom, miért nem kezdtem rögtön az autóm irányába futni, mindenesetre agyam öntudatlanul is képes volt összeilleszteni bizonyos mozaikkockákat. Nyilván ez az ember tűntette fel magányában lakottnak a befalazott lakások üresen kongó tereivel bélelt házat, de végül erőt vett rajta a depresszió, és végzett magával. Hátha azzal, hogy a garázsát nyitva hagyta, segítségemre lesz egy pótkerék erejéig, aztán értesítem a hatóságokat. Ezzel a bizakodással a tarsolyomban lépdeltem tovább a gyenge fény felé, szaporán szedve a levegőt. Ami viszont odabent várt, az nem kecsegtetett kényelmes hazajutással, sem nyugodt álommal. Egy másik férfi állt az üres, betonalapot nélkülöző tér közepén. Lábai megroggyantak, karjai kifordulva, ernyedten csüngtek gyűrött inggel takart oldala mellett, és elvágódását az a fémkaró gátolta meg, ami keresztülszúrta az álla meg a torka közti lágy részt, hogy nyelvével, szájpadlásával is hasonlót művelve végül elakadjon koponyája felső boltozatában. Oldalvást volt nekem, amikor rátaláltam, szeme kimeredt, felszúrt szájürege „á” betűt formáló nyílásából ragacsos cseppekben csorgott a sűrű feketeséggé alvadt vér. Mielőtt szinte eszemet vesztve kirohantam, szemem még lefotózta azokat a köveket, amik a férfi bokájánál hevertek szanaszét, gonoszul azt a látszatot keltve, mintha az illető talpa alól gurultak volna ki.
Talán meg sem állok a város határáig, ha még az udvar közepén meg nem fékez az a velőtrázó sikoly. Nőtől származott, s kizárólag ez a tény tartott vissza a megfutamodástól. Ha férfié lett volna, még lök is rajtam, így azonban testemet reszkettető félelmem ellenére belém hasított a gyengébbik nem iránt érzett tiszteletem, oltalmazásukra sarkaló lovagiasságom, illetve az az ösztönös gyűlölet, ami az ismeretlen bántalmazó iránt támadt bennem. Megfordultam, és az ellenkező irányba kezdtem loholni érezhetően vissza fogottabban, mintha láthatatlan árral szemben küszködtem volna. Hiába, életösztönöm ellenében cselekedtem.
A sikoly a hátsó udvar felől jött, ami egy másik sor garázs és az épület hátulsó, kiszélesedő szárnya mögött terült el. Az utóbbi lépcsőházat sejtetett magában. Futásomat óvatos léptekké lassítottam a falánál, kezemet vaksin végighúztam érdes felületén. A területet alacsony, rácsos kerítés övezte. Kilestem a ház sarka mögül. Félig nyitott ajtó szögletes szája feketéllett előttem. Visszatartott lélegzettel oda lopakodtam. Eddig nem hallottam semmit. Lassan teljesen kitártam az ajtót, és várakozásomnak megfelelően egy lépcsőházba jutottam. Tekintetemet a fejem fölött ásítozó sötétségbe fúrtam, de éppen csak sejtettem a szögletes csigavonalú lépcsőt az emeletenként elhelyezett ablakokon át beszűrődő csillagfényben. Ezután a magam szintjén néztem szét. Balkéz felé egy másik ajtót fedeztem föl, melynek baljóslatú fényszál izzott az alján. Fülemet a vasaláshoz tapasztottam. Semmi sem hallatszott a másik oldalról, ami korántsem megnyugvásomra szolgált. Be akartam nyitni, aztán meggondoltam magam, és inkább a kulcslyuk elé guggoltam. Valami mozgott a kicsiny látótérben, annyira közel, hogy nem tudtam kivenni, mi az. És ekkor megint az a sikoly, most közvetlen közelről. Eredetiben, nem tisztította meg a szülő félelem örökölt vonásaitól a távolság, az utána maradt gyötrődő nyöszörgéstől pedig végigfutott a hideg a gerincemen. Megpróbáltam benyitni, de a zár nem engedett. Hátrébb húzódtam, és rohamoztam. Az ajtó leszakadt testem súlya alatt, rádőlt valamire, ami lelassította. Gyorsan felpattantam, hogy utána nézzek, ki vagy mi lehet az. Fekete kesztyűs kéz állt ki a tömör lap alól, benne marokra szorított vasrúd. Sebesen a csuklójára léptem, és meglepett, amikor a számított ellenállás helyett hangosan szétroppant, akár egy földre ejtett kockacukor. De egyelőre kivertem a fejemből; felkaptam a rudat, és fegyverként két marékba fogva körülnéztem, hogy felmérjem a helyzetet. Három, fekete köpenybe burkolózott emberalak gubbasztott az egyik sarok homályában. A mennyezetről függő régies lámpa, rovarok kriptájává vált burájának maszatjait az omlatag vakolatú falakra nagyító fényénél - amit javarészt saját maguk takartak el széles karimájú kalapjaikkal - elmélyülten tanulmányoztak valamit. Látszólag drámai belépőm sem bírt akkora jelentőséggel, mint az. A jobb oldali fal tövében két nő ült egymásba gabalyodva. Mindketten csöndesen sírtak; az egyik szőke, rövid hajú volt, a másik hosszú fekete, és nagyon szép. Nem vártam semmiféle magyarázatot vagy lépést, rávetettem magam a három furcsa figurára. A vasrúddal lesújtottam az első fejére, mindjárt a tarkója fölött. A kalapja előre csúszott, majd kuporgó alakja is követte, hogy arccal beboruljon a háromtagú kör közepébe. Ez eddig rendben is lett volna, engem azok a fehéres szilánkok döbbentettek meg, amik a rúd nyomán pattantak szét a sötét alakból. Ám végig a két nőre gondolva egy másodpercre sem torpantam meg, a visszahúzott fegyver egy kört leírva újra nekilendült. A második köpenyest arcon, pontosabban homlokon kapta; ez hátrafele dőlt, közben kalapjától szintén megfosztott, de a köpeny magas gallérjával még mindig eltakart feje egy szabálytalan törés mentén ketté vált, s ruhába bújtatott szobor módján mészkő vagy valami hasonló egy nagy és rengeteg eltérő méretű kis darabjára omlott szét. Ezúttal minden önuralmam ellenére lefékezett a rettenet. A pergő kavicsok fehérsége iszonytató kontrasztosságot mutatott a szétterülő, bőrszerű ráncokat vető köpeny színével - mintha kőkoporsó sötét aljában kopogó csontmaradványokat látnék. A harmadik alakkal ezután már gépiesen végeztem; csapásom függőleges iránya folytán feje leszelődött a testéről, mire a fekete gallérral körbebugyolált nyakból finom, fehér por szóródott ki ódon málladozás utánozhatatlan hangjával kísérve, majd az egész törzs hanyatt dőlt úgy, hogy a lábfejek a helyükön maradtak, a bokák helyén mészkőszilánkok égnek meredő tüskéivel. Ez után készen mindenre fordultam a két nő felé, hogy ha kell, elfogadjam a tényt: sírásuk ellenére ők is mindössze absztrakt szobrai e józanész felfogóképességét próbára tevő kastélynak, és amit hallok, betudjam őrület vagy másnaposság szakadékának szélén imbolygó elmém lázálmának. Ki tudja, talán leittam magam egy kocsmában, most pedig részegen fetrengek az árokban.
Oda mentem hozzájuk. A szőke még mindig sírt. Halkan nyöszörögte:
- A rács...
A másik rám nézett gyönyörű, természetellenesen, már-már ijesztően zöld szemeivel, és a bennem támadó kétes érzés ellenére ez felért azzal, mintha köszönetet mondott volna.
- Mik ezek? - kérdeztem fojtottan, óvva a dulakodás után beállt mélységes csendet.
Nem válaszolt, amitől baljós érzéseim csak fokozódtak. Jobbnak láttam otthagyni őket. Visszatértem a három különös figura szétporladt maradványaihoz azzal a szándékkal, hogy megállapítom, mi fölött görnyedeztek. Előtte azonban nem tudtam megállni, hogy a vasrúd végével meg ne piszkáljam a még egyben maradt torzók görbe hátát, vagy épp mellkashoz felhúzott térdeit. Mind kő keménységűek voltak. A két fejnélküli valóban ókori szobrász fennmaradt művének hatott, a harmadik viszont, amelyik az arcán nyugodott valósággal magzati pózban, hangos vészharangokat kongatott az agyamban. Nem tudtam szabadulni az érzéstől, hogy rögvest felugrik, és rám veti magát. Úgy helyezkedve, hogy szemmel tarthassam, megvizsgáltam a földet ott, ahová faragott szemdudoraik szegeződtek. Egy alig tíz centi átmérőjű, ráccsal fedett lefolyót találtam a mészkőmorzsalék között. Szándékosan nem tettem fel magamban a kérdést, mire szolgálhat ezen a helyen, inkább arcomat teljesen oda közelítettem hozzá, és lekukucskáltam a száraz sötétségbe. Nyilván nem láthattam le nagyon mélyre, a világosság azonban azon a távon végig szűk perlit cső falán fénylett, és semmi nem akadt, ami miatt nem lett volna okom feltételezni, hogy tovább is ez a cső vezet függőlegesen a föld alá. Ezért is hittem azt, hogy megint a szőke lány sírását hallom, ám fülemet fordítva a kicsiny rácshoz elsápadva vettem tudomásul: igenis, a csendes zokogás a lefolyóból jön. Hátra hőköltem, azzal hitegetve önmagamat, csupán hallószervem űz velem gonosz tréfát, csakhogy ekkor az a valaki, aki odalent volt, talán érezvén távolodásomat, kétségbeesett könyörgésben tört ki.
- Segítség! Segítség!
A sikolyok a cső szűk keresztmetszete ellenére olyan visszhangot vertek, mintha mégsem lentről áradnának elfalazott csontvázak kegyetlen sóhajának didergető párájaként, hanem a tér minden pontja felől, de egy másik, külső tér láthatatlan katakombáiból. Elszürkült arccal meredtem a lefolyóra, amibe észrevétlenül szitált bele a fehér mészpor, és ha csak nem a szemem is megcsalt, látni véltem annak a halál utáni lélegzetnek finoman vibráló, árnyalatnyit sötétebb felemelkedését. Mintha ritkás füst vagy hő szállt volna a lefolyóból, ami megszűrte az amúgy is gyenge fényt a sarokban, ám ennek erősen ellent mondott a dermesztő hideg, melyet csontomig hatolni éreztem. Magam előtt láttam a húsmasszát is undorító féregkúszással felfele nyomakodni a csőben, meg a bepréselt, összetört arc eszelősen forgolódó szemét. Pislogtam egy erőset, hogy eltűntessem a rémképet, majd leküzdve valamelyest félelmemet is, nekiálltam remegő ujjaimmal kipattintani helyéről a kicsiny rácsot.
- Van ott lent valaki! Segíteni kell neki! - mondtam fennhangon magamnak,… vagy a nőknek; mindegy, csakhogy önmagamat bátorítsam.
Körmömet megpróbáltam az alig fellelhető résekbe akasztani, de azoktól, amiket közben odalentről hallottam, ez mindinkább tessék-lássék színezetet öltött. Hol a korábbi segélykérést hallottam, hol ugyanannak a hangnak egy-egy sikolyát, de amitől igazán borsódzott a hátam, az a fájdalmas nyögdécselések hátteréből kivehető gonosz suttogás volt. Innentől valódi elszántsággal estem neki a lefolyó rácsának, de csak azért, hogy minél előbb távolabb mehessek tőle, és véresre sértve körömágyaimat végre felemeltem,... majd azonnal el is dobtam egy menekülő hátraugrás kíséretében, mert ekkor a kíntól elgyötört sóhajok megszakadtak, s helyettük ugyanabból a torokból kárörvendő, egyszersmind izgatott várakozástól fűtött vihogás tört fel. És ami tetézte riadalmam, válasz is érkezett rá, mégpedig szemem magasságából. Mikor felugrottam, szembe kerültem a ház mélyebb része felé vezető, ajtó nélküli nyílással, melynek küszöbén belépésre várt a fénytől kiszorított homály. Mint mondtam, odaát nem égett villany, de annyit kivehettem, hogy súlyos faajtók, nyilván pincék nyílászárói sorakoznak egy csupasz, vakolatlan falú betonfolyosóban. És onnan ezernyi sérült ajak jajveszékelése támadt, hajdanvolt börtönlázadás véres szellemeinek rituális siráma; henes manas meinn! henes manas meinn!, hajtották elkínzott görcsösséggel, minduntalan megnyújtva az utolsó, elhaló hangot.
Ezzel kicsordult a teli pohár. Megfeledkezve két „védencemről”, fejvesztve menekültem a házból, de nem jutottam messzire, erőm elhagyott a szabad ég alá toppanva, és félig eszméletlenül roskadtam az épült érdes falának aljába.
Valószínűleg nem tértem magamhoz azonnal. Ugyanaz az este vett körül, talán mintha egy kicsivel hűvösebb lett volna. A telihold előbukkant a hegyek mögül, a ház falát sápadt fényébe vonta, melyben az ablakok üreges szemgödrök gyanánt sötétlettek. Felültem a kerítés betontalapzatára, fejemet a térdemre hajtottam. Össze kellett szednem magam.
Hirtelen zajra riadtam fel. Csoszogó léptek zaját hallottam. A szőke nő keresgélt valamit a földön a közelemben. Csendben figyeltem. Láttam, hogy felvesz három darab követ a porból, majd odaviszi a kerítéshez. A betontalapzatra tette az egyiket, nem olyan messze tőlem, mintha tudomást sem venne rólam, a kőre ráhelyezte a másik kettőt, addig forgatgatta őket egymáshoz képest, míg meg nem állapodtak egymáson, végül ennek a rozoga „toronynak” a tetejére állt, és reszketeg egyensúlyozással kiegyenesedett rajta. A telihold fényénél láttam, hogy mozog a szája. Az egyik szó megütötte a fülemet:... a rács... Ennél többet nem hallottam, és még az sem segített, hogy mindezt lélegzetvisszafojtva néztem végig. A nő tétova billegéssel előre hajolt a rács kihegyezett végei fölé. Csak ekkor döbbentem rá, mit akar tenni. Későn. Elborzadva szökkentem fel, majd ugyanúgy fordultam el, amikor a kövek szétgurultak a lába alól. Egy árva hangot sem hallatott, mikor a tűhegyes fémkarók keresztüldöfték puha testét. Egy pillanatra megmerevedett, öklei, bokái hátrafeszültek, majd karja, lába meg a feje tehetetlenül lógva maradtak. A test saját súlyánál fogva araszolt le a véres karókon.
Berohantam a pincébe, át a betört ajtó maradványán. A fekete hajú nő a sarokban aludt. Arca tűzpiros volt. Csendesen ébresztgettem, mialatt félős pillantásokkal méregettem a pincék közötti sötétséget. Mintha valaki állt volna ott bent, kinek gonosz jelenléte árnyékában vöröslő szemű rém nyaldosta tacsakos mancsait. A karjainál fogva felrángattam a lányt, azzal cipeltem kifelé. Átvágtunk a holdfénnyel behavazott udvaron. Hagyta magát vezetni. Furcsa volt, meg sem kérdezte, hol van a barátnője. Percekkel később kint termettünk az utca fényében. Visszatekintve az az érzésem támadt, a sötétség belülről dühödten nekiront a rácsoknak, s karmos ujjaival beléjük markolva vicsorog utánunk tehetetlenül. A kapu becsapódott mögöttünk, aztán még sokáig zengett.
Kinyitottam kocsim hátsó ajtaját, a lány engedelmesen beszállt. Melléje másztam. Egy belső hang rám parancsolt, hogy a volán mögé üljek, de meg sem próbálkoztam a vezetéssel. Nem a defekt miatt - három kerékkel is elvánszoroghattunk volna -; testemen egy perce bénult reszketés vett erőt, hirtelenjében úgy éreztem, az is meghaladja erőmet, hogy magamon kívül egy másik emberi lényre is ügyeljek. Úgy gondoltam - ha nem ürügy volt csupán -, itt a fényben nem támadnak meg bennünket a sötétség erői.
- Hogy hívják? - kérdeztem a lányt. Suttogtam, hogy rejtve maradjon fulladozásom.
Sok időnek el kellett telnie, mire rájöttem, nem fog válaszolni. Nem erősködtem. Egyrészt nem volt hozzá lélekjelenlétem, másrészt valami baljóslatú előérzetem támadt, nem voltam biztos benne, meg tudnám-e emészteni nevének csengését. Inkább magam társítottam hozzá nevet. Jó néhányat „rápróbáltam”, mint öltöztető a ruhát, mire felbukkant lelkem sötét mélyvizéből valaha volt kedvesem neve, s mielőtt borzongva eltaszíthattam volna, már tudtam, mostantól úgy sem fogok tudni másként gondolni rá.
Imola.
Talán később újra megkérdezem. Pedig milyen kíváncsi lettem volna a hangjára…
Gondolataim innentől elsikkadtak, egyfajta békés tompultság maszatolta szét őket kinnrekedő tudatom üvegfalán. Mire felocsúdtam sajátos kómaságomból, tizenegy óra is elmúlt. Köröskörül mozdulatlanság. A lány a vállamnak dőlve aludt. Nem volt szívem felébreszteni, csak ültem, és azon tépelődtem, hogyan keverhettem bele magam ebbe a meglehetősen félelmetes ügybe.
Hirtelen árnyék siklott végig a motorházon. A következő pillanatban szilánkokra zúzódott a szélvédő. Néhány bekerült későn emelkedő karjaim mögé, és felsebezték az arcomat. Nedves szőrzet meleg bűzét éreztem, és amikor rémülten felnéztem, egy döglött farkaskutya tátott pofájába bámultam bele. Ezernyi seb vöröslött kicsavarodott tetemén, a bundájába keveredett üvegszemcsék ugyancsak véresek lettek. Szőre helyenként csimbókos volt az alvadéktól, és ebből felfogtam, hogy már akkor halott volt, amikor áttörte a szélvédőt. Imola sikoltva tért magához. Valósággal kiszakította a helyéről az ajtót, úgy menekült a kocsiból. Kénytelen-kelletlen követtem, holott jobbszerettem volna kikémlelni a környéket, vajon hol húzhatta meg magát furcsa merénylőnk, tudniillik aki a kutyát dobta. Igaz, cselekedete minden logikát mellőzött, amennyiben bujkált - amúgy az a kényszerképzet játszott bennem, hogy a kutya maga ugrott. Más körülmények között ezen a feltevésen bizonnyal nevetek, most azonban megelégedtem annyival, hogy betudtam a furcsa dolgok eddigi agyamra gyakorolt hatásának. A lányt a kapu közelében kaptam el, mindkét karommal erősen meg kellett szorítanom a derekát és felemelni, hogy futó lábai eltávolodjanak a talajtól. Így a térdeimet rugdosta össze; hanyatt estem vele, neki a rozsdás kapunak. Hajam különösen erős pókhálóba akadt, s amint védencem legurult rólam, kövér pók pottyant iménti helyére. Árnyéka vagy a képzeletem tette oly naggyá? Hamar befutott a fűbe, és én hideglelősen megborzongtam. Máris szőrős lábak csiklandását éreztem magamon. Ledőltem a földre, hogy jó párszor nekidörzsöljem ingemet borsódzó hátamnak. A kellemetlen inger vesztett intenzitásából. „Imola” után néztem. A közelemben térdelt, és kérdő tekintettel figyelt. Elpirultam.
- Jöjjön! - hessegettem el a megszégyenítő érzést.
Egy másik kocsi mögé bújtunk. A lányt szorosan magam mögött éreztem. A kocsi mellett ismét a sarkaimra ültem. Ő szelíden nekem jött. Fülemet megcsapta forró lehelete. Kinéztem fedezékünk mögül. Legnagyobb bosszúságomra füstköd vágtatott át az úton, percekig semmit sem láttam. Gondoltam egyet, és lassan kiegyenesedtem. Szívem a torkomban ugrált. Nem történt semmi. A köd részecskéi körülöttünk peregtek a rideg köveken. A lány is felállt. Keze az enyémhez ért. Megint megremegtem. Reá emeltem ideges tekintetem.
- Mit akarnak magától?
A fejét mozdította, hogy nem tudja. Vagy csak a képzeletem játszott velem?
Nekiindultunk. Végigloholtunk az utcán, majd bebújtunk az első sikátorba. Valamibe belerúgtam véletlenül. Méltatlankodva nyávogó macska kotródott el az utamból villámgyorsan. Szorongva mentünk végig. A sikátor sötétjéből alig jobban megvilágított utcára toppantunk.
- Valahol meg kellene húznunk magunkat reggelig - törte meg a csendet töprengésem.
Egy nagy, zöld kapuhoz értünk. Félelmem rávett, hogy ne keresgéljek tovább valami megfelelőbb hely után. Óvatosan benyitottam, és amint megjelent a két szárny között a függőleges, fekete csík, intettem a lánynak, hogy kövessen. A kapu becsukódott utánunk. Keskeny, de hosszú fekvésű kertudvarban voltunk. Baloldalon magas téglafal emelkedett, amire a jobbra eső ház fénye vetült. A világosság ablakonként csíkokban szelte át az udvar sötétségét, jól összetömörítve azt a megmaradó szakaszokban. Bizalmatlanságom felfokozódott az ablakszemek tejfehérsége láttán. Újra felötlött bennem a kép a háttér kellékeiről, ahol a valóságról kiderül a káprázat. A messzi fények közelről festett illúziónak bizonyulnak, az üvegtáblák mögött nincs se forrás, se tér. Nagyot nyeltem, de a gombóc nem távozott a torkomról.
- Nem megyünk be a házba - suttogtam feszülten.
Beljebb a fal mellett egy fa nőtt. Legalsó ágai a földet érintették, a felsők pediglen áthajlottak a szomszédba ott, ahol a falnak szabályos, szögletes híja volt. Pont megfelelőnek találtam, hogy elrejtőzhessünk leveleinek természetes sátrában. Megfogtam védencem kezét, és magammal húztam. A lelógó ágak közé fészkeltük be magunkat. Kissé kényelmetlen volt, a talaj is kicsit nedves, ám ezekkel most mit sem törődtünk. Imola, vagy bárhogy is hívták, hozzám bújt, én meg engedelmesen köréje fontam védőszárnyaimat karjaim formájában, s még egy kis puszit is merészeltem adni a tarkójára. Sokáig ültünk ott, hagyva, hogy testünk melege körforgásba kezdjen kettőnk között. Egyikünk sem szólt. Nekem egyre csak a gumi durranása ismétlődött a fülemben, amivel ez a félelmetes história kezdetét vette.
Váratlanul kinyílt a nagy, zöld kapu. Sötét alak lépett be rajta. Pár percre nyoma veszett a fal árnyékában, majd ismét láthatóvá vált, amint kilépett a fénybe. Egyenesen búvóhelyünk felé tartott, szertefoszlatva hiú ábrándom arról, hogy csupán a ház lakója tért haza. Megmerevedtem. Az alak belemerült az utolsó szakasz sötétségbe, majd kis pillanat múlva Imola halkan felsikoltott. Vaktában érte kaptam, de beütöttem a kezem. Fulladozva nyöszörgött, nyögdécselt, világos volt, hogy valaki be akarja fogni a száját. Hangja azonban testetlenné vált számomra, így jobb híján csak tapogatózva kutathattam utána. Csakhogy kezeim minduntalan a fa göcsörtös ágait markolták, hiába próbáltam félrehajtani őket. Fiatal hajtások kígyóztak át a vállamon, végig a karjaimon. A fülembe ragacsos nedvesség csorgott a láthatatlannal folytatott dulakodásom közben. Szememet eltömték a falevelek, és újra meg újra belém csapódtak, miután tíz karommá görbített ujjal eltávolítottam őket. Tüskékre nem emlékeztem, most mégis számos helyen fennakadt az ingem. Egyszeriben több dologra is ráeszméltem. Már csak kizárólag a saját magam keltette zajokat hallottam - beleértve ideges szuszogásom -, valamint a falevelek sajátos zizegését, a lányt elhurcolták a közelemből. Ugyanakkor az a félelmetes érzésem támadt, valami szántszándékkal nem ereszt ki az ágak kuszaságából. Elkeseredésemben a fejem fölötti ágat ragadtam meg. Erőnek erejével mászni kezdtem. A tüskék majdnem lehámozták rólam az inget. A szövet recsegése tiltakozóan hatott, mintha saját érdekében a ruhám is vissza akarna tartani. Aztán mégiscsak felértem a fal tetejére, ott, ahol az a bástyalőrésszerű hézag tátongott. Innen kiláttam az utcára, de nem volt kint senki. Már szidni kezdtem magam tehetetlenségemért, amikor a fal másik oldalán elterülő udvar kapuja kinyílt, és belépett rajta a lányt vonszoló idegen. Nem időztem azzal, hogy hálaimát rebegjek Fortunának, sem hogy a fejlemény képtelen voltát a korábbiakhoz illesztgessem, azonmód lekushadtam az árnyékba. Fedezékemből mindent jól megfigyelhettem. Hogy jól, az azért túlzás, mivel fekete sziluetteken kívül nem sokat láttam, ám ez épp elég volt, hogy nagyjából sejtsem, mi történik. Alattam, majdnem egybefonódva az áthajló fával, sűrű bokor terebélyesedett. Mellette, félig benőve általa kutya kennel rejlett, a rabló ebbe tuszkolta be a vonakodó lányt. Három retesz csattanását hallottam, mielőtt a támadónak nyoma veszett. Ekkor keserves nyikorgás törte meg a másodpercekre beállt csendet. Felkaptam a fejem. A hiányzó faldarab messzebb lévő oldalában lassan kitárult egy ajtó, amit eddig nem vettem észre. Nem vártam meg, ki lép elő a portelítette sötétségből; noha még a fa ágainak védelmében voltam, habozás nélkül levetettem magam a többméteres magasságból. A bokorba zuhantam. Szememet majdnem elvesztettem, arcom csurom vér lett, ingem rongyaival törölgettem, miután sikerült kikecmeregnem a ropogó gallyak közül. Közben a ketrechez tántorogtam. Hátsó tudatom konstatálta, hogy Imolából az öröm legcsekélyebb jelét sem váltotta ki megjelenésem. Nem nehezteltem érte, bizonyára férfilelkem el nem ismert romantikus beidegződése várt meleg, szoros ölelést, forró köszönetcsókot. Megbirkóztam a három retesszel, mialatt a fal teteje felé pislogtam.
- Gyorsan! - mondtam.
Futni kezdtünk a kapu felé. Hallottam, hogy valahol kivágódik egy ajtó. Különös módon fény nem gyúlt, noha elősegítette volna felkutatásunkat üldözőink számára, de azt határozottan kivehettem fülemmel, hogy többen is a nyomunkba eredtek. Lélekszakadva robbantunk ki az utcára. Gyorsan körülpillantottam, és még gyorsabban próbáltam gondolkozni. Az utca első megközelítésre megkerülni látszott a szemben lévő házakat.
- Fusson tovább! - kiáltottam. - Én majd elcsalom őket erre!
Imola hang nélkül elrohant, én pedig átvágtam keresztben a túloldalra. Felkapaszkodtam az ereszcsatornán a legalacsonyabb ház tetejére. Átvetettem magam a gerincen, talpam alatt hangosan zörögtek a palák. Átugrottam egy sikátort, hatalmas bukfencet vetettem a másik épületen. Nyálkás esővíz fröccsent sebes arcomba és ökörnyál tapadt felborzolódott hajamba. Körülöttem láthatatlan lábak tiprása alatt kocogtak a cserepek. Nem volt bennük rendszer, úgy tetszett nem is engem követnek. Össze-vissza futkosó kísértetek vettek körbe, és ha a rohanó léptek közel merészkedtek hozzám, utána nagyon messzire távolodtak egy hihetetlen ugrással. Az éjszaka ébenfala hol koporsóvá záródott, hol kitágult a világmindenséget övező csillagtalan semmivé. Felpattantam, és ettől kezdve valaki a nyomomban lihegett. Végigbukdácsoltam a tetőn, majd a túlsó, leereszkedő oldalról egy villanypóznára ugrottam. Félelmemben el sem terveztem a vetődést, repülés közben pózoltam a kezeimmel, majdani fogást remélve a keskeny kapaszkodón. Nem volt olyan porcikám, amit oda ne vertem volna. Vinnyogva a fájdalomtól másztam le a póznát perforáló lyukakban. Az enyémmel együtt másik pár cipőtalp is csattant a járdán. Megpördültem, és egy őszes fej hideg vigyorával találtam szemben magam. Bármi akadt is a kezem ügyébe, azt halálpontosan a közepébe vágtam. Üvegtábla elnyújtott csörömpölése jött rá válaszul. A vigyor fele ottmaradt egy szabálytalan háromszögekből körkörösen kirakódott fekete lyuk szélén. Fuldokolva a légszomjtól felnéztem a tető irányába. Valami kis darabon eltakarta a csillagokat, és keresztülsuhant az égen, de sehol sem ért földet.
Ebben a pillanatban elkínzott, gyötrődő sikoly visszhangzott végig az utcán.
- A rács...!!!
Kivert a hideg veríték. A kiáltás annyira torz volt az őrülettől meg a félelemtől, hogy képtelenség volt meghatározni forrását. Akár Imola is lehetett, de ne adja isten, mert az, ami ilyen hangot képes kipréselni egy lány torkán, az nem emberi észnek földolgozható iszonyat. És ez esetben talán jobb is, ha meg sem nézem, mi lett a lánnyal, mert talán elmém hamarabb hal meg, mint a pokol örökös kínzatására ítélt testem. De természetesen nem futamodhattam meg. A lovagiasság ősi ösztöne megint győzedelmeskedett rettegésem fölött, és szedni kezdtem a lábam abba az irányba, amerre Imola eltűnt a házsor másik oldalán. Az utcalámpák fényei kúpokat harapdáltak ki az éjből, de a kúpok alapjai sehol sem érintkeztek. A valóság feloldódni látszott végtelen sötétjében.
Az utca kanyarulatában feltűnt Imola karcsú termete. Oly hirtelen, hogy mire felocsúdtam, már el is suhant mellettem. Azon voltam, hogy rögvest utána fordulok, ha meg nem állít az egyik lámpa többitől eltérő intenzitással ragyogó fénypalástja. Sőt, biztosítandó figyelmem, parancsolóan meg is villant, egyfajta ujjként mutatva nekem valamire. És én követtem a tudatalattimban jelzett irányt. Nem volt nehéz. Az utcának ezt a részét rácsos kerítés választotta el egy kert szemmel kivehető, kézzel tapintható sötétségétől. Az egyik helyen, a betontalapzaton három kő állt egymásra rakva. Megszédültem. Ki rakhatta oda?, kérdeztem magamtól. Talán Imola?
- Nem!!! - ordítottam hirtelen.
Imola két üldözője állt nem messze tőlem. Földig érő köpenyükben démoni sakkfigurákra hasonlítottak a halál nagy játszmájában. Kalapjuk széles karimája alól mintha engem néztek volna. Ismét kiáltottam. Nekik mentem, és fellöktem őket. Csuklóm megbicsaklott keménységükön. Nehézkesen eldőltek, fekete kosztümjük alól fehér mészpor sólya ömlött elő. Vasmarok ragadta meg a vállamat. Foggal-körömmel védekeztem. Forgolódtam, rugdostam, köpködtem, üvöltöztem. Elszédültem, és a földre estem. Végre sikerült lefejteni magamról a jéghideg kezet. Egy csuklójánál letört, márványfehérségű szoborkéz maradt a markomban. Viszolyogva eldobtam. Nem láttam, ahogy kavicsokra töredezett, mert akkor már rohantam visszafele. Kisvártatva beértem Imolát. A lány még mindig szaladt. Megragadtam a kezét, és behúztam őt egy dufartba, hogy végre megpihenhessünk. Vagy öt percen át lestem az utcát, de nem észleltem semmi gyanúsat. Imola mellettem állt. Kimerülten, véresen a falnak támaszkodtam. Szólni nem bírtam hozzá az erőtlenség folytán. Nem is tudom, mit mondhattam volna. Csak a levegőt kapkodtam. Az izzadtság a hátam közepén folyt végig. Az agyam teljesen elborult. Kikészültem. Mindössze erre tudtam gondolni.
Hirtelen úgy éreztem, valami megcirógatja a szempillámat. Talán Imola... Negédes sóhajjal a lányra néztem. És ekkor végképp elakadt a lélegzetem. Imola nem volt sehol. Helyette ismét láttam a sápadt holdfényt. A dufart egy kisebb udvarra nyílt. Az udvart rácsos kerítés vette körül.
- Úristen... - nyögtem.
A rács. Már megint a rács. Kihunyó józanságom utolsó szikrájával majdnem sikerült eltűnnöm onnan. De a lábaim végül nem engedelmeskedtek. Helyette az udvar belseje felé vittek. Tudtam, mit fogok találni. Még csak azt sem mondhattam, hogy elkéstem, mert nem tudtam, Imola mikor tűnt el mellőlem. Elfordultam, és kitört belőlem az elkeseredett zokogás.
- A rács...
Vér. Mindenütt vér. Istenét vesztett világ apokalipszis kútjába örvénylő utolsó éjszakájának kisajtolódó máza.
A rács...
Az értelmetlenségből menekülő lélek utolsó szertartása.
A hívogató magány...
A rács...
A kerítéshez léptem, és a betontalapzaton egymásra helyeztem a három követ.