Gondolatpárában elmosódó szavaim
elmém sötét barlangjában félve őrzi,
s a reményt  hordozó apró magvakat,
pillanatbörtönöm szűk markába rejti ,
álmos betűimet gondosan összegyúrja,
felsíró szavaim életét gyilkosan kioltja,
hatalomra éhesen uralja testemet, de hiába...
Haláltáncot járok a semmibe feszített kötélen,
mint aki nem fél , mint aki nem törékeny,
hitemmel egyensúlyozva lassan lépkedek
bizonytalan talajom inog s megremeg,
és ha végleg majd a mélybe zuhanok,
s védtelen lelkemmel magamra maradok,
álmok ősi húrjait ha újra pengetem,
nem sírom vissza majd rabszolga életem.