Már megint közszemlére tettek. Csak azért, hogy a magukat sztárnak képzelő színésznőcskék rajtam fényképeztessék magukat. Na meg persze az ellenállhatatlan mosolyú Casanovák.

Nevetséges. Olyan buták az emberek. Fogalmuk sincs, hogy itt én vagyok az egyetlen maradandó emlék az örökkévalóságnak. A Vörös Szőnyeg, ki más?

Én ott vagyok mindenhol, ahol történik valami. Ha jön őfelsége, II. Erzsébet, akkor is engem vesznek elő. Nem beszélve egyéb uralkodókról, politikusokról, közkedvelt - vagy kevésbé kedvelt, inkább hírhedt - emberekről. Mind-mind rajtam keresztül mosolyog bele a halhatatlanságot ígérő kamerák kereszttüzébe.

Ki emlékszik már arra, ki volt Clara Schumann, miért harcolt Jeanne d'Arc vagy milyen bűnös élvezeteket keresett Caligula? És kétszáz év múlva ki fog emlékezni Madonnára, Steven Spielbergre, Karol Woytilára? Ki tudja már akkor, mit tettek és kik voltak ők? Elnyomják jelentőségüket újabb nagyravágyó tetteikkel a jövő művészei, botrányhősei, világmegváltói. De én akkor is ott leszek, mint ahogy ott vagyok ma is és ott voltam száz évekkel ezelőtt is; és ugyanúgy nem fognak észrevenni, mint ahogyan eddig sem vettek észre még soha...