Gyere.Üljünk le.Ígérem, néhány mondat.
    Kell a pont a végén.Fogjuk meg együtt a tollat.

    Most nem szeretném nézni a szemed.
    Kérlek, ülj háttal nekem.
Ha érintésre vágyna is titkon,
Én megígérem, lefogom kezem,
mert megesküdtem, ha indul a szikla,
hulljon is bár ezer darabra,
önnönerőmből gördítem vissza.

Szóval ülj le és segíts nekem:
Hogy csukjam be az ajtót és fordítsak hátat?
hogy egy másik nyitva, hogy higgyem el?
Miért hazudjam, hogy mindig van másnap?

Emelj fel- Te hoztál ide.
Elmentem a legmesszebb veled:
a saját ajtómon kopogtatok.
Olyan közel kerültem magamhoz,
amilyen közel csak Hozzád vagyok.
Te kimondtad helyettem is a szót,
és leírtad, mi az az élet,
és megtanítottad, hogy ne higgyek senkinek
és megtanítottál, ne higgyelek Téged
és nem mondtad soha, hogyan is érzel
és nem tudom most sem és nem is akarom,
mert úgysem tudom megmondani én sem
csak nevetnénk a hülye szavakon,
hogy barátság, vagy szerelem,
meg nem válunk el soha...
Hát hogy ne válnánk...ez itt a lényeg...
hát ilyen a sorsunk: ilyen mostoha.
És nem tudom, hogy őrizhetnélek,
hogy hordozzalak ezután szótlanul?
Mondják a bölcsek: az idő majd segít.
No de a szív sohasem tanul...
Meg sem érintettél,de érzem a bőröd,
és szádnak az ívét is ugyanígy érzem,
és annyira ölelsz , úgy szorítasz most is,
hogy el kell pusztulnom az ölelésben...

Nem szólsz?...Ugye nem érted...
Akkor én hogy értsem ezt meg?
Bennem vagy!Hogy éljek nélküled,
ha hordozlak, mint Krisztus a keresztet?

Nem tudod?...No nem baj...
Hogy megérts, az élet annál mostohább...
Gyere akkor, rakjunk egy vesszőt...
én írom majd nélküled tovább...
l