| Küzdőtér |
|
|
|
| Fullextra.hu: Amatőr Irodalmárok Klubja! |
|
|
|
|
Csalsz! Csalnak! Ideje:: 01-25-2004 @ 09:57 pm |
|
|
|
|
| Csalsz! Csalnak! – avagy mai modern egypercesek a gyarlóságról
Látom rajtad, ahogy kételkedve olvasod ezeket a sorokat. A te fantáziádat sem hagyja hidegen a hűtlenkedés, de csak szigorúan elméleti síkon. Mert te ugye hű vagy. Az a kis kacér mosoly a benzinkutas fiúra, említést sem érdemel. Vagy az csalafinta popsi simogatás a felszolgáló lánynak? Ugyan, az olyan volt, mint egy baráti vállveregetés.
A párodért is tűzbe tennéd a kezedet, vagy akármidet, hisz a kapcsolat alapja a bizalom. Egyébként is kitaposnád a belét annak a szemétnek, a félrelépne. Persze kizárólag akkor, ha tudnál róla. Tényleg, most jut eszembe, neked nem tűnt fel, hogy a kedves olyan zavarodottan hadovált a múlt héten valami hirtelen előbukkant értekezletről, és éjjel meglehetősen gyűrötten ért haza? És az a telefon sem volt gyanús, amikor nem vette észre a kis drága, hogy figyeled, és átszellemült arccal azt suttogta a mobiljába „én is téged”? Na, még most is hajlandó vagy a tűzbe nyúlkálni? Felesleges, én mondom, szarrá égetne. Ha nem te csalsz, téged csalnak, és kérlek ne ingasd a fejed, mert ha még nem történt meg, bármikor bekövetkezhet. A jövő héten. Holnap. Vagy akár most, ebben a pillanatban. Na, most mit csinál az a kedves bogár a füledben? Kapirgál? Dobol? Mondja már a hülyeségeket?
Nem, ne nyúlj a telefon után, felesleges életed értelmét ellenőrizned! Így nehéz lenne megbuktatni. Arra fel kell készülni, stratégiát kidolgozni, mert az nagy gáz, ha elrontasz valamit. Csúf vereséget szenvedsz, a kedves habzó szájjal letépi a fejedet, mert alaptalanul kombináltál. Persze attól még a szarvaid vidáman kalimpálhatnak a fejeden, csak a másik lesz óvatosabb. Dőlj hátra a székedben, keverj egy italt magadnak, és fogadd el, hogy ez a világ rendje. Te csalsz, vagy téged csalnak. Olyan nincs, hogy nem. Azt viszont te döntöd el, hogy melyik oldalon állsz. Mi lesz belőled? Lelkifurdaló, vagy meggyötört? Te rakod a szarvakat, vagy neked rakják? Mi leszel, gyilkos, vagy áldozat? Hogy kissé elrugaszkodtunk a valóságtól, és nem kell ezt olyan komolyan venni? Dehogynem. Vérkomoly, különben mi a fene értelme van az egésznek? Jó, nyugodj meg, nem kell azonnal döntened. Majd kialakul. Egy szép őszi (tavaszi, nyári, téli) délután (esetleg délelőtt, reggel, éjszaka vagy akármikor) beléd hasít a felismerés, az a barna (szőke, fekete vagy hupikék) hajú szimpatikus fiatalember (öregember, lány, asszony, rosszabb esetben valami helyre kis négylábú) már többet jelent neked szimpla ismerősnél. Mást is akarsz tőle, mint üres fecsegést. Szíved hevesebben ver, agyadat megüli a köd, és ez a biológiai felfordulás arra késztet, hogy az övé légy. Nem kell azzal védekezned, hogy te most éppen szabad vagy. Ha ez így van, akkor ő foglalt. Esetleg többszörösen is. Ha nem így lenne, Murphy nevét elfelejthetnék, nem lenne értelme az „ilyen az én szerencsém” közhelynek , valamin értelmét vesztené a „túl későn találkoztunk” című kifejezés, és hasonló kábító baromságok. Esetleg nem történik veled ilyen. Mert te nem ebbe a típusba tartozol, hanem abba, aki ötödszörre is elhiszi, amikor azt hazudják neki, hogy „ sajnos ma is túlóráznom kell, nem tudok hazamenni”, beszopja, hogy „persze, hogy szeretlek, de most nem érek rá”, valamint nem kételkedik a „folyton rád gondolok, csak most más dolgom van” valóságtartalmában. Te vagy az, akit nyugodtan át lehet verni, úgyse csinálsz semmit. Esetleg nem nyugodtan, de akkor mi van? Legfeljebb elválsz, elmondod a könnyes Isten hozzád! -ot, és a verkli megy tovább. Hogy miért? Mert a hűség kiveszett, megszűnt, értéktelen lett, sőt nevetséges. Hisz ki tudjuk mondani az „azt a hétszentségit” káromkodást anélkül, hogy tudnánk, mi is az a hét szentség! Hogy van benne valami ostoba házasság, meg hűség, meg ilyenek? Felejthető!
Szóval ott tartottam, hogy dőlj nyugodtan hátra, és tanulj a kedvenc történeteimből. Némelyik annyira banális, hogy szinte fáj. Némelyik annyira hihetetlen, hogy biztos valóságos. Némelyik szereplője annyira ismerős, mintha a szomszédod lenne. Talán azért, mert pont ő az. Vagy a szomszéd szomszédja. Lesz olyan szereplő is, akivel annyira együtt érzel, mintha veled történne az egész, hisz tudod, te is kerülhetsz ilyen helyzetbe! Ha bárki ráismer a szereplőkre, az nem a véletlen, hanem az élet műve.
A piti donhuán bűvöletében
Kata úgy lépett félre, hogy tulajdonképpen nem is volt tudatában, hogy mit csinál. Normálisan élt a férjével, sőt, egy kicsit szerelmes is volt még, bár az a nagy hév, ami a kezdetek kezdetén jellemezte, már lecsengett. Mégis, amikor Fülöp, a munkahelyi Don Juan rávillantotta a legcsábosabb bugyihúzogató mosolyát, egy pillanatra elkábult. Folyton összetalálkoztak a liftben, és Fülöp sikere biztos tudatában egyre vadabb és elképesztőbb bókokkal ostromolta. Kata először csak mosolygott, majd később (kb. a következő napon) már vette a poént, és kicsit provokálta is a hódítót. Aztán még egy kicsivel később (szóval a harmadik napon) nem ellenkezett, amikor az önjelölt szívtipró megsimogatta a karját egy kis bizalmas beszélgetés közben. Aztán következtek az apró kis célzások mindkét fél részéről, melyben biztosították egymást afelől, hogy mit sem akarnak jobban, mint ágynak dőlni, persze szigorúan csak együtt. Kata nagyjából tíz centire lebegett a talaj felett, munka közben bárgyú mosoly keretezte egyébként csinos ábrázatát. Összes tevékenysége abban merült ki, hogy magában álmodozott Fülöpről, ha pedig kinyitotta a száját, a kolléganők előtt sejtelmes félmondatokkal éreztette, ő a kiválasztott. És persze szünet nélkül áradozott az ürgéről.
Pénteken, munka után beteljesedtek. Kata férje aznap a szokásos kártyapartijára készülődött, így neki nem kellett hazarohanni. Biztos Fülöpnek is volt valami jófajta asszonykábító szövege, amit elejtett otthon, de ez részletkérdés. A lényeg az akció. A munkatársak leléptek, hőseink már alig bírtak magukkal. Kedélyes pezsgőzés vette kezdetét Fülöp kényelmes irodájában. Kata belesüppedt a hatalmas bőrfotelba, magas sarkú cipőjét (melyet tegnap vásárolt, külön, erre az alkalomra) kecses mozdulattal lerakta, lábait pedig az asztalon nyújtóztatta kifelé. Hanyagul hátravetette a haját, lehunyta a szemét, közben pilláit rebegtetve csalfa kis mosolyra húzta a száját. Biztosra ment, a pózokat előre begyakorolta a tükör előtt, tudta, hogy nagyon szexi. Az első tíz percben magvas témákról beszélgettek. Hisz nem állatok ők, akik „hűbelebalázs” módjára csak úgy egymásnak esnek! Megvolt az előjáték, beszélgettek! Aztán Fülöp a lényegre tért, és a jól begyakorolt, bizonyára már többször bevált mozdulatokkal maga alá csavarta Katát. Félidőben ugyan egy kicsit leblokkolt, de nem vesztette el a fejét. Tudta, ilyenkor mi a teendő, látszott rajta, hogy profi játékos. Kata az egykedvű reszelgetés közepette azon kapta magát, hogy egyszerre jött rá az orgazmus, és az okádhatnék. Ezen egy kicsit elgondolkozott, hiába, no, a nagy érzéseket mindig csak akkor érti meg igazán az ember, ha átéli. Eddig a történetben nincs semmi különös. Egy átlagos félreizélés volt, nem több, mely után főhősnőnk hosszasan sikálta magát a forró zuhany alatt, hátha le tudja magáról mosni a lelki szennyet is. A kaland ezután kezdődött, mert Fülöpnek a röptében a legyet szokása mellett volt még egy kedvenc foglalatossága. Keddenként focizni járt a kollégákkal, ahol meccs után, a zuhany alatt részletesen elmesélte és kielemezte ócska kis kalandjait, mindenki legnagyobb derültségére. A mi kis donhuánunk ugyanis önmaga tökéletessége teljes tudatában kíméletlenül alkotott véleményt áldozatairól. Hosszasan ecsetelte, a megdöntött alanyok melyikének lóg a melle, kinek van narancsbőre, hol van anyajegye, szemölcse, mekkora az akármije. Részletes pontossággal adta elő azt is, ki hogyan élte át a gyönyört, hogyan sikongatott, nyögdécselt, vonaglott. A mutatványt annyira jól adta elő, hogy felmerült benne, talán mégis inkább színésznek kellett volna mennie. A műsorok persze komoly derültséget kelltetek, egyes alanyokon aztán később hetekig is tudtak röhögni. A nyájas hallgatóság összesúgott a kibeszéltek mögött a folyóson, cuppogtak, lihegtek egy kicsit, a jól értesültek mosolyával összekacsintottak. Kicsit ezzel ők is átélték az egészet.
Mikor Fülöpünk a következő meccs után Katát kezdte kibeszélni, olyan történt, amire álmában nem számított. A focipálya üzemeltetője, aki egyébként cimbije volt hősünknek, véletlenül fültanúja volt a beszámolónak. Már nem először hallott ilyet, de most a név, és a leírás szöget ütött a fejében. Teljesen úgy hangzott, mintha az ő sógornőjéről lenne szó. Hagyta, Fülöp elmerüljön a részletekben, majd a legizgalmasabb résznél egy jól irányzott mozdulattal az öklét a lelkes mesehuszár orrára illesztette, mire az említett testrész hangos reccsenéssel megadta magát és eltört. Teljesen mindegy, hogy igaz, vagy csak lódítás ez a sok kefélés, gondolta, ennek az orrnak itt volt az ideje törni.
Kata csak később szerzett tudomást a dologról, áldotta magában a sógorát, aki egyébként mélyen hallgatott az esetről. A nem várt lépésre Fülöp felesége szánta el magát. Mikor a kedves ember törött orral hazakecmergett a klinikáról, kiröhögte, majd összecsomagolta a holmiját, és kirakta az ajtó elé. Fülöp felháborodottan behordta a bőröndöt a lakásba, és volt képe magyarázatot követelni. Megkapta. A felesége ugyanis rég tudta, mekkorák a szarvai, csak egy jelre várt, amit bekövetkezettnek látott. És annyira felbuzdult, hogy látván, Fülöp nagyon maradni akar, menésre buzdításul kiszórta az alsógatyáit az ablakból. A körúton, este hatkor hulló kockás bokszeralsókról még legendáztak egy ideig.
*
Utólag már mindegy?
Korán reggel már csak forgolódott, nem bírt az ágyában maradni. Lassan, kimérten tette a dolgát. Kávét is készített magának, pedig soha nem itta. Most se, de legalább azzal is telt az idő. Arra gondolt, hogy legszívesebben zokogva fetrengene a földön, de erős maradt. Fáradt, törődött mozdulatokkal öltözött, végig simított a ruháján, majd felkapta a táskáját. Nehéz volt, alig bírta el. Tudta, feleslegesen csomagolt össze annyi holmit, a negyedére sem lesz szüksége. Az orvos is azt mondta, ha minden jól megy, már délután hazamehet.
Félt. A kórháztól, az altatástól, a lelkiismeretétől. Mégis, ment, mintha kötelező lenne.
A buszon úgy érezte, minden szem rászegeződik, és mindenki mélyen megveti. Hisz biztos az arcára van írva, mire készül. Mikor szólították, fájdalom hasított bele. Nem testi, hanem lelki fájdalom. Ismét átesett egy megalázó procedúrán, de már nem érdekelte. Gépiesen tette, amit mondtak neki. Felfeküdt a vizsgáló asztalra, majd fogta a motyóját, és követte a nővért, aki hangosan kiabálta, hogy nehogy a kettes kórterembe menjen, mert az a kismamáké. Az olyanok, mint ő, az egyesben szoktak lenni. Benyitott, majd tekintetét a földre szegezte. Érzékelte, hogy mások is vannak a teremben, de nem akart róluk tudomást venni. Kiválasztotta az ágyat a sarokban, kicsomagolta a tegnap vásárolt papucsát, hálóingét, köntösét, lefeküdt, és dacolva a hőséggel, állig betakarózott. Az orvos látogatása rövid volt, és teljesen felesleges. Rá se nézett, úgy darálta el, ő lesz a harmadik, húsz perc az egész, délután pedig kirakják a szűrét. Kikapcsolta a telefont, ki akarta zárni a világot. Arra gondolt, amit a férje mondott. Zakatoltak a pattogó mondatok a fülében. Ostorcsapásként ismételgette magában a mondatokat. „Válassza, a gyerek, vagy én!” És ő választott. Ezért feküdt az ágyban, és várta a világvégét. Szerette volna elhinni, hogy tényleg rendben van az élete. Hogy nem áll romokban a házassága, nincs megcsalva, és nem fogja megbánni, hogy így döntött. Lemond valakiről, hogy megtarthasson valakit. Jó ez így? Próbálta görcsösen ismételgetni magában, hogy igen, jól döntött, hátha a sok mondogatástól el is hiszi. Attól a fűszeres, nehéz, édes illattól, amit folyton érzett, most sem tudott szabadulni. Mindenhol ezt érezte. A szobában, a fürdőszobában, az ajtóban, ahogy a lakásba lépett, de leginkább a férje ruháján, bőrén. Most már elhitte, hogy ő a hülye, és csak gondolja azokat a szagokat. Hisz nincs mit éreznie! Megkapta az altatóinjekciót, amitől rögtön kába lett. Betolták a műtőbe, ahol az asztalon zokogásban tört ki. A nővér és az orvos rögtön durván rámordultak, hogy azonnal fejezze be a hisztit, ám őt elfogta valami csillapíthatatlan engedetlenség. Mindig jó kislány volt, mindig elhitt mindent. Mindig úgy cselekedett, ahogy elvárták tőle. Most, félig kábán képtelen volt kontrollálni magát. Már nemcsak zokogott, hanem üvöltött, csapkodott, kiabált. Követelte, hogy azonnal hagyják békén, nem egyezik bele a műtétbe. Le akart ugrani, de erős karok megfogták, leszorították. Érezte, hogy valami meleg árad szét a testében, utána meg olyan könnyű minden. Csak lebegett. Arra ébredt, hogy megint érzi azt a fűszeres, nehéz, édes illatot. Annyira erősen érezte, hogy fuldokolni kezdett tőle. Megpróbálta kinyitni a szemét, de nehéz volt. Annyira rosszul érezte magát, mint még soha. Nem tudta eldönteni, ébren van, vagy álmodik. Egybeolvadt minden, csak a szag gyötörte kitartóan.
Aztán kipattantak a szemei, és egy pillanat alatt megértett mindent. Ott állt előtte a szag tulajdonosa, és ő egyből megértett mindent. Talán még egy halvány mosoly is átfutott az arcán, hisz helyre kerültek a dolgok. Tudta, hogy nem bolond, és ez kellemes érzéssel töltötte el. A nő olyan volt, mint amilyennek képzelte. Nagymellű, formáslábú, szőke hajú. Formás idomain feszült a drága ruha, frizurája tökéletes volt, kreol bőre hibátlan. Csak a sminkje mázolódott el egy kicsit, ahogy a könnycseppet elmorzsolta a szemében. Suttogta, hogy „sajnálom”, de már mindegy volt. Őt nem érdekelte. Óvatosan a lába közé nyúlt, és érezte, rendben van minden. Már a szag sem zavarta. Mosolygott, és álmodott. A holnapról.
*
Nicsak ki lakik még itt?
Az első pillanattól fogva utáltam együtt élni az anyósommal, de nem volt más választásom. Az a gonosz boszorka beleütötte az orrát az életünkbe. Megkeserítette minden percemet. Nem volt tőle egy nyugodt éjjelem, mert hiába csak nappal bosszantott, éjszakánként ő kísértett álmomban. A gyerekek is oda születtek még az ő házába. Tartottam attól, ha arra várok, hogy legyen saját fészkünk, felrobban a biológiai órám a nagy ketyegésbe, és lemaradok a babázásról. Ettől viszont még horror lett az ottlét, mert a drága mama persze gyereket nevelni is jobban tudott nálam. Mikor már cafatokban lógtak az idegeim, és azon gondolkoztam, hogy alkoholista legyek-e, vagy gyilkos, ránk kacsintott a szerencse. Meghalt egy rokonom, és hihetetlen, de rám hagyta a házát. Azt aztán rögtön eladtam, mert igaz nagy volt, de kint volt a túróban, nem tudtam volna úgy koordinálni az életünket, hogy jó legyen. Sikerült nagyon jó áron megszabadulni tőle, így nem volt akadálya, hogy egy megfelelő házikót nézzünk magunknak. Mivel alapos ember vagyok, nem kis keresgélésbe telt, mire megtaláltam álmaink házát. A város megfelelő negyedében volt, közel munkahelyhez, iskolához, ovihoz. Ésszerű távolságban volt áruház, templom, kocsma. A kert megfelelő nagyságú volt, szép volt a panoráma, és akkor a ház érdemeit még nem is méltattam. Diadalittas arccal hurcoltam el a családot, hogy megismertessem őket jövendőbeli lakhelyünkkel. A gyerekek visítottak a gyönyörtől, de a férjemnek nem volt egy jó szava. Már akkor prüszkölt, amikor a környékre értünk, amikor pedig befordultunk az utcánkba, morgott, mint egy bolhás kutya. Semmi nem nyerte el a tetszését. A házat nagynak találta, és huzatosnak, a kilátást idegesítőnek nyilvánította. A kerttel az volt a baja, hogy be van füvesítve, - bezzeg régebben mennyit nyögött egy kis zöldért – a garázzsal az volt a problémája, hogy nincs egybeépítve a házzal. Az utca túl meredek volt, és túl betonos! Erre aztán én is kiakadtam, úgy hogy hatalmasat veszekedtünk. A férjem makacsul ellenállt a házvételnek, ami belőlem is egy dacos ellenállást váltott ki. A dolgok odáig fajultak, hogy a férjem választás elé állított, vagy ő, vagy a ház. Már csak azért is a házat választottam. A kis drága aztán egyszer csak beletörődött a döntésembe, és a költözéshez ő is csomagolni kezdett.
Birtokba vettük az új házat, és néhány napig felhőtlenül boldogok voltunk. Illetve én meg a gyerekek örültünk, az apjuk pedig olyan beletörődött képet vágott a dolgokhoz. Egykedvű volt, és kiszámíthatatlan. Szeszélyes lett, ami korábban soha nem volt rá jellemző. Hónapok teltek el így, de én nem sokat foglalkoztam vele. Kiteljesedtem a birtokomban, csinosítgattam a házat, örültem, hogy önálló lehetek. Persze a párom viselkedése mélyen bántott, de reméltem, majd megbékél, és újra a régi lesz. Hisz tudtam ő is szenvedett az anyja házában ő is vágyott az önálló életre. Reméltem, előbb utóbb megbarátkozik a környékkel, és ő is szeretni fogja a házunkat. Szerettem volna, ha újra a régi, kiegyensúlyozott életünket éljük, de ennek nyoma sem volt. A kedves ember hajnal hasadtával munkába rohant, este pedig olyan későn osont haza, hogy képtelen voltam rá ébren várni. Ha netán összetalálkoztam vele véletlenül, akkor ingerült volt, vagy ideges. Vagy mind a kettő, de leginkább nem akart velem szóba állni. Hétvégenként ki nem dugta az orrát a házból. Nem érdekelte a kert, csak gubbasztott a tévé előtt. Ha szelíden megemlítettem, hogy régebben erről álmodoztunk, akkor a szememre hányta, hogy azok csak az én álmaim voltak. Egy nap aztán fény derült mindenre. Ahogy Panna lányomat az oviba vittem, egy kedves ház előtt haladtunk el. Mindig megcsodáltuk a kertet, megsimogattuk a kutyát. A háziakat sokáig nem láttuk, de egyértelmű volt, hogy biztos ott is lakik egy kislány, mert a kertben hinta volt, meg babakocsi, babával. Aztán egy reggel megláttam egy fiatal nőt a ház mellett. Ahogy rám nézett, mintha egy kellemetlen ismerőst látott volna, azonnal lekapta rólam a tekintetét. Odaszaladt a hintához, felkapta az ott hintázó hároméves forma kislánykát, és a házba szaladt. Nem tudtam mire vélni a dolgot, csak furcsálltam. Hetek teltek el, nem láttam őket. Aztán megláttam a kislányt a kerítés mellett játszani, és az ütő megállt bennem. Mintha az én lányom nézett volna rám, csak egy kicsit fiatalabb kiadásban. Ugyanaz a gyönyörű szempár, ugyanaz a fitos orr, ugyanaz a húsos száj. Annyira hasonlítottak egymásra, hogy a döbbenettől szólni sem tudtam. A kislány is meglepődhetett, mert elkerekedett szemmel bámulta az én Pannámat.
Nem tudtam a kislány tekintetét kiverni a fejemből, folyton rá gondoltam. Aztán rájöttem, hogy nem az a meglepő, hogy a kislányok egymásra hasonlítanak, hanem az, hogy mind a kettő kiköpött a férjem. Vagyis az apjuk. Az én drágám ugyanis azért tiltakozott kézzel lábbal a ház ellen, mert a szomszéd utcában nem más lakott, mint a szeretője. Persze a kedves azt mondta, hogy nem volt közöttük semmi komoly, engem nem tudott meggyőzni. Egy gyereket nem lehet komolytalanul megcsinálni! Egy pillanat alatt döntöttem. Amíg a férjem dolgozni volt, egy táskába hajagáltam a cuccait, és átszállítottam a sorstársamhoz. Ott biztos nagyobb szükség van rá, hisz alig ismerik!
*
Amnézia, csak haladóknak
Az utolsó gondolat, ami átfutott az agyán, az még Feri körül forgott. Az ő ölelésére gondolt, a csókjára. Egy pillanatra még be is hunyta a szemét, fülében hallotta a szerelme lágy hangját, ahogy azt duruzsolja, mennyire szerelmes. Aztán egy hatalmas puffanás, és elsötétült előtte minden. Zuhant, egy félelmetes mélységbe, a fénybe, a semmibe. Sikítani szeretett volna, de képtelen volt rá. Nem tudott megkapaszkodni semmibe, csak némán és tehetetlenül zuhant. Érzékelte, hogy rengeteg ember sürgölődik körülötte, de nem tudott hozzájuk szólni. Erős karok emelték ki a kocsijából, hordágyra tették, és egy szirénázó mentőautó vijjogva száguldott vele. Mondani akarta, hogy felesleges ez a sietség, nagyon is jól érzi magát, de úgy tűnt felesleges. Fehérköpenyes alakok tanakodtak felette, aztán a képük elhomályosult, és helyettük jött a fekete csend. Fogalma sem volt, meddig tarthatott, de amikor felébredt, akkor mindenki nagyon örült neki. Egy harminc körüli pasas állt az ágya mellett, karján egy kislánnyal. Elmorzsolt egy könnycseppet a szeme sarkából, és ölelgetni kezdte őt. A gyerek elég tartózkodóan viselkedett. Adott egy puszit, majd visszamászott az apja ölébe, és hatalmas szemeit le nem véve róla, kitartóan bámulta őt. A probléma ott kezdődött, hogy neki fogalma sem volt, hogy ki az az alak, és a gyerek sem mondott semmit. Feszélyezte a bizalmaskodásuk, és bosszantotta, hogy fogalma sincs róla kik lehetnek. Az ürge egyébként nem volt túl szimpatikus. Az arca semmitmondó, a haja kusza, szemei karikásak, mint aki napok óta nem aludt. A kislány gyanakvó szemei meg egyenesen idegesítették. Úgy nézett rá, mint aki a veséjébe lát. Szerencsére nem maradtak sokáig, az ürge azt mondta a gyereknek, hogy a „mamának pihennie kell”. Ez egy kicsit megütötte a fülét, tán nem azt akarja mondani, hogy neki gyerek van? Érdekes, erre nem emlékszik. Hisz Ferivel nem beszéltek még a házasságról. Igaz, ő már nagyon szerette volna, ha egybe kelnek, de Feri mintha kerülné a témát. Mindig ideges, ha erre terelik a szót. Azt szokta mondani, hogy ők papír nélkül is szeretik egymást. Legalább ha összeköltöznének, az sokat segítene a dolgon, de Feri ezt sem akarja. Mert valamiért nem lehet, de az most nem jutott eszébe, hogy miért is. Bosszantotta, hogy a szerelme még nem látogatta meg. Biztos valami katasztrófa történhetett vele, hogy kórházban van, és Feri meg sehol!
Feltűnt a szobában egy nővér, akitől segítséget akart kérni. Szerette volna, ha felhívják telefonon a szerelmét, de a nővér közölte, hogy a férje és a kislánya épp az előbb látogatták meg. Az lehetetlen, gondolta, ő nincs férjnél, legfőképp annak a szürke ürgének nem a neje. Neki van a Feri, ő van a Ferinek, és kész. Sebaj, majd a másik váltásnak elmagyarázza, hogy valami félreértés történt. Nem kellett sokáig várni, vagy lehet, hogy igen, mert közben elaludt. Egy csinos ápolónő állt mellette, és a nevét mondogatta, erre tért magához. Ám amikor előadta neki, mit szeretne, rémes dolog történt. A nővér közölte, hogy nagyon szívesen szól majd Ferinek, személyesen ismeri. Ugyanis az ő férje.
*
Első szuszra elég ennyi. Ugye te sem gondoltál rá. Hogy ilyeneket produkál az élet? Látod, mennyi szerepe van a véletlennek? Pedig véletlenek állítólag nincsenek! Vagy mégis vannak? Ki tudja? De nem ez a lényeg! Hisz semmi szerepe nem lenne a véletlennek, ha nem adnánk neki esélyt. De mi kísértjük a sorsot, meggondolatlanok vagyunk, a szívünkre hallgatunk. Vagy a farkunkra. Vagy ha nekünk nincs, akkor máséra.
|
|
|
|
|
Utoljára változtatva 01-26-2004 @ 08:56 pm
| Hozzászóló: kerlac (Ideje: 01-27-2004 @ 12:09 pm)
Comment: Döbbenetes....
Egyvégtében olvastam el, egyszerűen nem lehetett abbahagyni.
Ez már szintiszta profizmus. A szó legjobb értelmében.
Köszönöm az élményt. |
|
|
|
|
| Hozzászóló: Fata_Morgana (Ideje: 01-28-2004 @ 07:37 pm)
Comment: Én kinyomtattalak, ahogy az már lenni szokott; könnyebb az olvasás. Akarom mondani, még könnyebb, hisz a stílus magával ragadó, annak állhatatossága pedig dícséretes. Jól írsz, felejthetetlenül ;), bár a hitem tiltakozik az igazságod ellen, lehet, hogy nem véletlenül... |
|
|
|
|
| Hozzászóló: ancsurka (Ideje: 02-04-2004 @ 12:02 pm)
Comment: "Kit anya szült, az mind csalódik végül, vagy így, vagy úgy, hogy maga próbál csalni". A történeteid annyira valódiak, hogy bizony egy kis átalakítással akármelyikünk életébe átültethető. Éppen ezért nem is szabad senki fölött ítélkezni, hisz nem tudhatjuk, mi lesz velünk holnap... |
|
|
|
|
|
