Aranysárgán tündöklő Nap,
felettem mosolygó felhők,
idilli kép, s nézd, arcomat
simogatja a hűs szellő.

Talán csak egy gyönyör-álom,
mi halk sóhajommal ébred,
forró levegő násztánca,
karom féltőn ölel Téged.

Nagy a csend, kérlek ne törd át,
becsukom szemem, de látok,
Te s én, mint két félénk madár,
képzeletem szárnyán szállok.

Előttünk végtelen tenger,
partjainál sétálsz velem,
néha vad hullámok csapnak,
s Te gyengéden fogod kezem.

Felhők közül előbújik
két kis szerelmes angyal-arc,
bájosan néznek egymásra,
huncutságuk csókot takar.

Szárnyaikkal nem verdesnek,
hisz' tudják: övék az élet!
Eggyévált a múlt s a jelen,
félelmük így semmivé lett.

Tán' születik angyal-gyermek,
ki integetve néz le ránk,
pici kezét nyújtja felénk,
s szerető szíveket talál...

Tudatom valót követel,
nyílik szemem, eltűnt képek.
Tenger helyett meggyötört lét,
csak sivatag-rózsák élnek.

Olykor úgy vonzol Magadhoz,
mint tarka virág a méhet,
de néha eltaszítasz, mert
fontosabb a büszkeséged.

Érzem égető szerelmed,
felemel, de könnyen elejt.
Hiszed: fájdalomtól mentesz,
mikor kéred: "Csillag, felejts!"

De Csillagod ott ragyog fent,
és nem homályosul fénye,
hidd el, soha ki nem hunyhat,
örök tündöklés az égen.

Itt vagy velem, mégis távol,
köztünk lassan szakadék lesz,
szeretet-hidat szeretnék,
amin velem együtt léphetsz.

Neked adnám a világot,
hitben és életben bízva.
Nézz csak fel az égre, Kedves!
Az angyalod, mintha sírna.

Sós íz árad szét a számban,
ne félj, csak könnyeim hullnak.
Fejem lehajtom, remegek,
de érzelmek nem fakulnak.

Imára kulcsolom kezem,
mondd, mit tegyek, ha nagyon fáj?
Ne bánts, szeress hittel, lesz még
szivárvány ívelte világ.

Körülölelsz, el nem engedsz,
szerelmes szavaid hívnak.
Szeretlek! S most félve kérdem:
mondd, az angyalok is sírnak?

/ Kedvesemnek ajánlom e verset, akit a  nehéz időszak ellenére is ugyanúgy szeretek, s hiszek benne, mint eddig! Sőt, talán jobban... /