Anyukámmal ma este hosszan beszélgettem, Egymást vigasztalva két egyforma jellem. Volt szó politikáról, versekről, orvosokról, Fontos és közömbös apró kis dolgokról.
Kerültük "azt" a témát egy ideig mindketten, Hisz anyu tudja, hogy erről beszélni nincs merszem. Végülis mégis az apukámra terelődött a szó, Féltem nagyon a beszédtől, majd rájöttem, hogy jó.
Anyu elmesélte megismerkedésük történetét, És én úgy hallgattam, mint egy tündér mesét. Néha szipogtunk, sírtunk vagy könnyeztünk, Apukám szelleme ott lebegett miköztünk.
És ez a szellem erőt sugárzott, mint régen, Mikor még apu is velünk volt a beszélgetésben. És rájöttem, hogy hiába " ez az élet rendje", Soha nem jön már az én lelkem rendbe.
Ami erőm van, azt apuból merítem én, Szeretném megosztani anyuval a reményt, Hogy életünk bámilyen kemény nehézség, Emlékét őrizni, továbbadni, fontos küldetés, És kötelesség.
|