Mint egy hanyag, de mégis pontos
oltár-leltár: júniusi aranyszombat-délután;
patakpart sétány
és lent a patak iparkodik üvegzölden
elhagyni önön csobogását – hasztalan.
S mindenfelé madárcsicsergésbe botlok,
és a gesztenyefák szirmai lehulltak;
aranymorzsái feltöltik a sétány
kedves repedéseit.

Eközben Vancouverben:
Egy szanált temetkezési vállalat
szélszórta gyászjelentései a varjak,
ahogy lecsapnak a hulladékhalmokra.
Az egyik patkány-saláta-macska hamburgerre lel.
Nagy öröm ez. Féltékenyen csipegeti
miközben oldalra pillog.

Mennyi árnyalata a zöldnek!
Mindenfelé finom illatok csavarognak.
Ni! Egy aprócska gyík szalad a virágtartó meleg kövén.
Egri, mint én.

Eközben Vancouverben:
Az arcok helyére árnyékok települnek.
Egy meleg tengeri áramlat nyúlkál az utcák felé.
Virágzik a wellnes-biznisz.

Pár lépéssel odébb:
egy cica lép át a színpompás virágokon.
Aztán: egy szerelmes pár. A fiú
a lány fenekébe markol.
Az hálából megsimogatja az arcát.
Közelebbről már legyintés.

Ezalatt Vancouverben:
Illetve jóval feljebb, de ugyanazon a hosszúságon:
Egy gleccser álmodik. Álmában begyorsul.

Melegség önti el a szívem.
Igen, itthon vagyok. Gyufám lángja
most halványabb. Júniusi narancssárga.
(A háttér egy finoman kiegyensúlyozott hegységrendszer.)
Szabadon és hanyagul fújom a füstöt.

Ezalatt Vancouverben:
Elered az eső. Minden csepp egy parányi bakó.
Aztán szellemszél támad.
(A szellemszelet az különbözteti meg
a rendestől,
hogy jól látható.)

Ezek Villő szavai voltak,
akit különben Zbisának hívnak.