Várunk
elnehezedve.
Némelyikünk
hanyatt dőlt már:
homlokunkon a verejték cseppje
szédülten remeg s lepereg, tétován csíkozva
a forró bőrt. Ernyedten árnyalnak a fák a kertre;
hintaágyam lassuló ringással méri az időt.

Neszére eszmélünk csupán. Kábán pislogunk:
már késő. Közelít. Gyümölcsök mézétől vakon
poroszkál illatunk után. Elüget már-már
közöttünk, érinthetném mancsát
rózsaszín kezemmel,

de hirtelen fordul,
mordul lekushadva,
hályogos szemmel...

Megborzong a legyek szárnya,
a Nap is bújik odujába,
s a rettenetre vissza-
néz...