Ha az erdőn túlröppenve megpihen a szél, A madarak elcsitulnak a lomb rejtekén, Sóhajt a talaj, zizzen a száraz tűavar, A halk lélegzet is páraörvényt kavar. Árnyak lopakodnak a déli verőfénybe, Kékes homály száll a keskeny gyalogösvényre. Hatalmas, puha felleggé dagad a pára, Áradó folyóként telepszik rá a tájra. Végül fuvallat támad, szerteoszlik a Köd, Idegen föld bukkan fel a függönye mögött. A vándor sarkát a ló oldalába vájja, De hiába, a kiutat már nem találja. Fogoly marad, míg újra el nem alszik a szél, Akkor az alkonyt kisérve a Köd visszatér. |