Máskor csak ment volna tán tovább, legfeljebb elmorzsolt volna a bajusza alatt egy nem palotában tanult cifra innyét, de most másképpen volt hangolódva kedve, most túl régóta nem talált se ő egy emberre, se egy ember őrá. Soha azelőtt nem volt még ilyen, hogy ennyit gyalogolt, de egy kutya nem sok, az sem jött vele szembe.

Megszólította hát jobb híján a követ, mi megakasztotta lábát az előbb:

- Ej, mi a kő?

Lehajolt, megemelte, hát mit lát! Hű, megörült nagyon Mátyás király, végre egy élő is, kihez szólni tud, kinek van füle, hallja! Örömmel üdvözölte hát:

- Tyúkanyó!

Szegény kitakart tyúk! Szárnyaival eltakarva sárga pihés csibéit, riadtan kiátott fel mikor meglátta a nagy embert:

- Kend???

De olyan hangosan rikácsolt, hogy felriadt tőle álmából Petőfi, megragadta hamar a pennáját, és megírta nekünk szép Anyám tyúkja versét...

...

Tanulság?

Egy kőből és egy álomból is lehet valami... Vagy valami ilyesmi... :-)

Ja, és még ott a tyúk is a kő alatt! .... :-)

/Porfirka/