Volt abban valami ijesztően lenyűgöző, ahogy a rezgő üvegtáblának koppanó esőcseppek ismeretlen vonzástól vezérelve egymásba olvadtak, és ferde, ezüstös farkincát húzva maguk után, lassan kanyarogni kezdtek lefelé a sík, függőleges felületen. Volt közöttük egészen nagy és áttetszően ragyogó, meg apró, zavaros-szürke, és olyan is, amelyben sötét porszemek keringőztek. De végül mind ugyanabban a sorsban osztoztak: érkezésük után vagy pacává mázolódtak az ablakon, vagy magával ragadta őket az ellenszél.
Azaz mégsem. Akadt néhány különc esőcsepp, amely rendületlenül rótta tovább a maga útját, szeszélyes táncban kerülgetve a huzat csapkodó szárnyait.
A lány megborzongott a bizonyosságtól, hogy közeledik... AZ közeledik, amit mások csak úgy hívtak volna, roham. Ő irtózott ettől a rémületet és pánikot keltő, beteges szótól, mert egyáltalán nem fejezte ki azt, ami ilyenkor lejátszódott benne. Zavartan körülnézett, de az a néhány utas, aki vele együtt zötykölődött, ügyet sem vetett rá, a legtöbben félrebicsakló fejjel bóbiskoltak, mások a karfát szorongatták, ha a busz megcsúszott a kanyarban.
A kábulat hirtelen jött, érkeztét mindig ugyanaz a szédülés és tompa zümmögés jelezte, amely most is egészen a hatalmába kerítette az agyát, és azalatt a néhány másodperc-töredék alatt, míg a szeme elhomályosult és vakon meredt a környező világba, a lány készségesen elismerte volna, hogy ez a rosszullét, ez az émelygés valóban olyan, mint valami rejtett, alattomos betegség tünetei. A következő pillanatban viszont, amikor elillant a gyengeség, kitisztult minden, és ő még mindig kitágult pupillákkal meredt az ablakra, már nem érzett kétségbeesést. Ez nem roham. Ez csak a jövő.
Nyitott elmével fogadta a látomást - félt, minden alkalommal félt, de ha erőszakkal próbálta volna kirekeszteni a képeket, leheletfinom, illanó érintés helyett kegyetlen, izzó ujjakkal mélyedtek volna a tudatába. Inkább ellenállás nélkül megadta magát.
Az üvegre rajzolt nedves, csillogó kacskaringók különös alakzatba rendeződtek; egy-egy felfröccsenő sárszemcse, megtépázott barna falevél újabb kígyóvonalat, görbületet, árnyékfoltot kanyarintott a készülő kompozícióba. A szél erőteljes ecsetvonásának engedelmeskedve az ákombákomok lassacskán csodálatos, fehér és porcelánkék, ezüsttel körvonalazott impresszionista festménnyé változtak.
Mindig hasonlóan kezdődött: az érzésből szín lett, forma, különös alakzatok, végül mozgás, s a kavargásból néhány szívdobbanásnyi idő alatt kirajzolódott a jövő egy aprócska szelete. Nem úgy képeződött le, mint a mozivásznon, nem olyan vakítóan éles, tisztán értelmezhető jelenetek formájában. Álomnak sem volt nevezhető, mert mindig éberen élte át.
Le kellett hunynia a szemét, és várni, hogy a jelenés tiszta élességgel rajzolódjon ki a maszatos ablaküveg villódzó hátteréből.
Ám ezúttal valami más történt. Váratlanul, robbanásszerűen. Saját magát is ott találta a látomás közepén: meleg levegőt szívott be a tüdeje, olvadó műanyag bűze fojtogatta, bőrét szinte égette a perzselő hőség.
És megérkeztek a hangok. Recsegés-ropogás, velőt rázó női sikolyok, egy bömbölő hang, amely betöltötte a teret, dobhártya-szaggatóan, egészen közelről azt kiáltotta: - Tűz van! Az isten szerelmére, ég valami!
Szeme előtt változott üvöltő pokollá az utastér. Az emberek a gomolygó füstben megvadultan törtek utat maguknak az üléssorok között. Mindannyian a busz orra felé nyomultak. Valaki megpróbálta felfeszíteni a tetőablakot.
A lány nem bírta tovább, belőle is feltört a sikoltás:
- Ne! Ne! Várjanak! Meg kell állítani a buszt!
Hangja nyomán váratlanul csend lett. Az eleven álom, amely betöltötte a gondolatait és az érzékszerveit, egyik pillanatról a másikra nyomtalanul szertefoszlott.
Tucatnyi szempár meredt rá megbotránkozva, többen pillantást váltottak, jelentőségteljes ajakbiggyesztéssel. Két kamaszlány felvihogott.
- Istenem - csóválta a fejét szörnyülködve egy horgolt kézitáskás, nagyvirágos blúzt viselő öregasszony. Mások mereven elfordították a fejüket, mintha nem hallottak volna semmit.
A lány megpróbált magához térni. Még mindig zihált és remegett. Jeges rémület kúszott a tagjaiba, amikor felfogta, mit látott. Soha, soha nem volt még ilyen valóságos egyetlen látomása sem.
Ez pedig azt jelenti, hogy…
Ellökte magát az üléstől, nem törődött a megütköző tekintetekkel. Az üléssorok közt haladtában hallotta, ahogy egy bőrdzsekis srác fennhangon így szól:
- Fogadjunk, ez a liba eltávot kapott a zártosztályról!
- Vagy be van szívva - hangzott máshonnan.
Ugyan, kit érdekeltek most a fullánkos megjegyzések! Rohant előre, öklével dörömbölt a vezetőfülke ajtaján.
A sofőr el nem ítélhető módon reagált.
- Mi a fenét képzelsz? Nem tudsz olvasni? Szigorúan tilos…
- Kérem… - dadogta a lány -, a busz… meg kell állítani!
- Ki akarsz szállni? Talán rosszul vagy?
- Nem én… Kérem, azonnal álljon meg! Ez vészhelyzet!
A sofőr hátrakukkantott. Az utasok feléjük tekintgettek, de pániknak még a nyoma sem érződött.
- Hm. Én nem látok semmit. Valaki más lett talán rosszul? Vagy füstszagot érzel?
A lány feszültsége nőttön-nőtt. Látta a sofőr szemén, hogy hamarosan elveszíti a türelmét, de nem volt más választása, mint hogy hülyét csináljon magából. Kínjában csak suttogott:
- A busz… hamarosan ki fog gyulladni.
- Csináljon már valamit azzal a csajjal! - ordított közbe a bőrdzsekis fiú. - Hülye drogos!
Valaki más is csatlakozott:
- Le kéne az ilyet szállítani!
A sofőr tekintetében a kényszerű udvariasságot felváltotta az ingerültség.
- Nézd, nekem nincs időm ilyen viccekre - kezdte szándékos lassúsággal. - A következő megállónál szépen leszállsz. Nem szeretnék balhét. Gondolom, te sem.
Az öreg csotrogány lassított, majd megállt és kitárultak az ajtók. Az egész busz a lányt figyelte. Ő nem mozdult. Még tett egy kísérletet, hogy jobb belátásra térítse a sofőrt.
- Kérem, hallgasson meg. Eszemben sincs viccelni. Ez komoly. Én…
- Szállj le! - mondta emelt hangon a buszsofőr. - Azonnal. Vagy szeretnéd, ha segítenénk?
A bőrdzsekis srác és egy középkorú férfi lassan, fenyegetően felemelkedett ültéből. A lány szemében a tehetetlen harag könnyei gyülekeztek. Mit tegyen? Hogyan magyarázza meg, hogy látta a jövőt? Hogyan értesse meg velük, hogy még sosem csalták meg az előérzetei?
- Kérem… kérem… - ismételte még akkor is, amikor egy asszony, megelőzve a férfiakat, megfogta a vállát, és finoman elkezdte lefelé tolni a lépcsőn. Önkívületben szállt le a buszról, a lába csaknem bokáig süllyedt a latyakba, s ahogy a járgány elhajtott, sár fröccsent világosra kopott farmernadrágjának szárára is. Maga sem tudta, meddig ácsoroghatott, végül álmatagon kinyitotta az ernyőjét, és elindult hazafelé - gyalog.
Két kilométernyi lassú séta után fáradtan, csöpögve érkezett az utcájukba. Nem ment haza egyenesen, előtte betért a sarki kis boltba néhány apróságért. Már a pénztárnál állt sorba, amikor a rádió, amely eddig kívánságműsort sugárzott, hadarni kezdte a három órás híreket:
-… és végül a legfrissebb hír: kigyulladt és egy út széli újságosbódéba hajtott egy busz ma délután negyed háromkor. A súlyos sérültek száma három, többen füstmérgezést szenvedtek. A buszvezetőt életveszélyes sérülésekkel szállították kórházba… |
