(Eszement kísérlet alkotás-közbeni értelmezésre)
AVARFUTÁS
Könnyed, neszező futás.
Kipirul az Űzött arca, s e bőrparázs fényében felragyog az Üldöző páncélügetése. Az Űzött torpanása a tisztáson: dac és megadás. Az egeket mossa a kezdődő harc íze. Füst száll tétován az egymásnak feszülő testek fölé, s lendül, akár a zászló, mikor a zászlós – már holtan – a csatatér porába hull.
ÁRNYÉKLOBBANÁS
A por-töltetű augusztusi délutánok vakfehér vásznának elsötétülése.
A reggel és a délután súlyának aránytalansága felborítja valóságunkat: égre meredő pereme alól lobban ránk az alkonyi árnyak sötét-hűs vászna.
ÁRNYKERESZT
Holdfényes, álmatlan éjeken az ablakból a padlóra vetülő, változó perspektívákban mozgó, sötét jel.
Egyszer feszület, másszor a Megfeszített kiáltásának írásjel-szerű árnya.
BÉKAKUPORGÁS
A két hatóerő (vonzás és taszítás) pólusváltása.
Megnyugvás e pillanatban: befelé figyelünk már, az ugráskényszert megelőző remegésre.
CSISZOLT TÉR
A tér második síkja, az első sík égre vetülő tükörképe.
Felkiáltunk, de válaszul csak fényt kapunk, amely földre szegezi árnyunk. Az áprilisi utcák, a futás a szikkadó járdákon, a hempergés a szalma aranyán, a délzászló lobogása tavasszal – mindez e térben történik.
DÉLZÁSZLÓ
A levegő lobogó selyme, őrangyalunk könnyű lehelete. A súlytalan seregek vonulását köszönti felettünk.
EMELT TÉR
A térsík fénnyel kiemelt része.
Az egyszerű lét papjaivá válunk mind e ragyogó oltárok (színpad, ágy, vacsoraasztal), e bálvánnyá magasztalt síkjaink körül. Ha eléjük járulunk, az eleven, lüktető áhítat feledteti az e terek mögött lappangó veszélyt.
ÉGVONALAK
Káprázat.
Felszédülés okozta csíkozás az égbolt kékjén, az ölelés árnyának mozgásterét határoló rácsozat. Nem örök: szempárában oldható.
FALKEHELY
A beszűkült lét ólomszínű edénye.
Míves, zárt fedelén porlódva omolnak az időtömb hulló rögei. Az alvó: kuporgó gyöngyszem e kehely alján – álmai oldódnak s színüket veszítik a méregsűrű örvénylésben.
FÉNYSZOMJ
Erőtlen lebegés az árnyéklobbanásban, ütközés az elmúlt együttlét kellékeivel, melyek között magunk is kihúnyt emlék vagyunk csupán, s szemünkben a fényszomj vak dühe.
HALÁL FÉNYEI
Fények a küszöbön túl, mikor átbukunk a rejtett ajtón.
Mint egy üstökös szétrobbant, kemény magja: tudatunk gyémántrögei fényt lobbantanak a halál szintjein. Az első szint süket dübörgés, fénye vakfehér. A második szint őskemény, fénye, a tűhegynyi villanás, átlövell a szón: „fájdalom” – amely itt, múlásában kapja értelmét. A többi szint fénye dermedt jéghártya: lényegük a roppanás. Megmérettetünk e zúzott zajban: balra a gyémánt, jobbra a ragyogás...
IDŐJEL
Hasadás a csend burkán: a csiszolt tér fénylik át e résen.
Fényében felegyenesedhetünk, s dönthetünk: mozdulatunk kezdet-e, vagy átrendeződő állapot.
IDŐRÖG
Az idő tömbjének töredéke.
Aranyfényű, tenyérrel mérhető rögöcske, mozgásban: húnyóban, gyulladóban.
IDŐTÖMB
Az éj talajába süppedt, tömör, nemesfém tömb.
Nem karcolhatja a fájdalom gyémántkése, s lepattannak róla a cselekvés célzott lövedékei. Öntörvényű létére jellemző a rögomlás, de e rögök nem hordozzák az anyatömb lényegét, hisz változók (húnyók és gyulladók): porrá málnak a tenyér melegében.
ÍGÉRT JEL
Erre az oldó jelre vár itt minden. A sereg soraiból neszek hallanak ki, horkannak a lovak, feszülnek a zablák. Az arcokon vasak, csatok, fegyverek tükörfénye, s a jel előtti csenden átüt a hideg verejték... Az angyalok vértelen mosolya azonban rejti még a majdan intőt.
Ha feltárul a kapu egyszer, a roham elsöpri e kettőt – a Mosolygót s a Fénylőt. Átvágtatnak majd a hadak az elsötétülésen, a dübörgő ég korma ránk szitál, s mi, kik e jelre vártunk, állunk majd vakon, kihull a kard kezünkből, s ruhánkra fröccsen a sár.
ÖLELÉS ÁRNYA
Az égvonalakig rettenő, s onnan ernyedten visszaszárnyaló madár röptének érintése arcodon: tenyérnyi foltja elhalványul a fegyverragyogásban.
ÖLÉSTERV
Verejtékcsíkok vér-vértezetben küzdő testemen.
Húnyt szemmel, ujjal érintve olvasod e jeleket. Felsértik ajkadat a kulcsszavak, s elvérzel tervem ezüstfonatában. Jajszavad oldó szóvarázs: fegyverem tündököl e ragyogásban.
PÁRHARC
A csatavesztés művészete.
A párok mozgásának koreográfiája szerinti közelítés-távolodás, körkörös futás és kifulladás. Az Üldözött megpihen az Üldöző karjában, s a riadt vadász egyetlen fegyvere, a vakfehér félelem, élét vesztve hull űzöttje vállára. Sebző e harcban az ujjbegy-érintés: a serkenő vér cseppnyi tükrében minden szó felragyog. Túl nagy e harc kiszabott mezeje: az ölelés madárnyi árnya észrevétlen múlik el.
PILLAFONÓDÁS
Ernyedés az álmos lét szobamelegében.
Az utolsó gyöngyszem az ébrenlétre fűzött események füzérén, az időrög porrá omlása, oldódás e húnyó szitálásban.
PILLASZIKRA
A pillafonódást zavaró feszültség kisülése.
Egy emlék tűhegynyi izzása és kihúnyása, a múló pillanat negatívja a zárt szemhéj vörös vásznán.
PORTÖLTET
A perzselt augusztusi utaknak nyári záporban vak füsttel puffogó pora.
SÚLYTALAN SEREGEK
A reggel ékszerdobozából az égre kaptató lovasok.
Könnyed galoppjuk fűborzoló szele arcokat fényez. Angyalunk szelíd unszolására magunk is utánuk indulunk, a mosolyával ígért cél felé.
SZEMPÁRA
Kemény vonalakat s az emlékek mészhéját oldó, könnyű áramlás, vágyaink talajvize, rejtett tó a lélek sivataga alatt, melyben kényszerű fürdőt vesznek szeretteink.
SZOBAÉJ
Éj-élményünk meghatározó elem.
Csordultig telik vele szobánk, e lassan forgó falkehely. Sűrű közegében nem terjed a hang, s erőtlenül fullad el minden kibocsátott fény. A benne alvók testére egyetlen jel vetül: az árnykereszt.
SZÓPARÁZS
Derengés a vesztett csaták alkonyában.
Összekotort szavaink önsúlyú izzása. Pihenés, béke, ernyedő görcsök, felmutatott vércseppek. Elhallgatott mozdulatok éledése a verejték hűlő sós szagában, pillaszikrák röppenése.
SZÓSZAKADÁS
Az írásba roppanó szóközök.
A világűr fekete lyukaihoz hasonló, ám azokkal ellentétben vakfehér vákuum, melynek peremén értelmetlenné fakuló szavak omlása figyelhető meg. Élőbeszédben is észlelhető, de ekkor a beállt csendben nincs mozgás: általános a dermedés.
SZÓVARÁZS
Ha párharcunk elcsitul, s a dúlt tér agyagig koptatott földjére roskadunk, hol a szóparázs hunyorgó melegében testemre forrnak sebeid: mindez szóvarázs.
A reggel oldja e kötést, egymás erejét kémleljük újra, s már élezzük fegyverünk, párharcra készen, talpig vér-vértezetben.
SZÓZÁR
Visszhangtalan szavaink kattanó bilincse ajkunkon.
A kulcsszó felvérzi, ha megszólal, kedvesünk ajkát.
TÉRSÍKOK
Életterünk rétegeződése.
Békaperspektívában kuporogva, testünkben az ugrás kényszerével, kétirányú lehet a mozgás: a kitörés íve felfelé, s lefelé a zuhanás horzsoló egyenese. A két erő: a vonzás és taszítás. Az elrugaszkodás csúcspontján ragyogás, a zuhanás végpontján roppanás.
Fel-le csapódunk e síkok között, s a mozgásunkat arasznyira eltoló oldalszél a levegő kiáramlása csupán fullasztó terünkből.
TÜKÖRRÁNC
A halál mélyrengéseinek felszínre kirajzolódó törésvonala.
Képtorzító hiba az ébrenlét csiszolt lemezén, s repedés az álom síküvegén.
VAKFEHÉR
Túlfűtött, a végletekig kiélt színek átütő erejű villanása egünkön. Belső tájainkon a fájdalom lobbanását kísérő jelenség. Ez a legszelídebb a halál fényei közül.
VÉR-VÉRTEZET
Szikkadó vér az összeverekedett gyermekek arcán, párolgó haragjuk salakja, mely nem mosható le többé. E páncél kétes védelmébe bújva vesszünk számba nyert és vesztett csatáink zsebnyi kacatját.
ZÚZOTT ZAJ
Fényszilánkok és hangtöredékek végleges, dörrenő átrendeződése a halál pillanatában. E mélyrengés felszíni jele a tükörránc. |
