[ Kezdőlap ][ Házirend ][ Blog ][ Irodalom Klub ][ Minden Ami Irodalom ][ Olvasóterem ][ Képtár ][ Műterem ][ Fórum ]
Hoppá !!!

Kedvenc versek
a You Tube-on
Tedd fel a kedvenceidet.




Ellenőrizd a helyesírást,
ha nem vagy biztos benne!




Tagjaink könyveit itt rendelheted meg



Fullextra Arcképtár


Küzdőtér

Szia, Anonymous
Felhasználónév
Jelszó


Regisztráció
Legújabb:
: MLilith
Új ma: 0
Új tegnap: 0
Összes tag: 9161

Most jelen:
Látogató: 218
Tag: 0
Rejtve: 0
Összesen: 218


Üzenőfal
Arhívum   

Csak regisztrált felhasználók üzenhetnek. Lépj be vagy regisztrálj.

Szolgáltatások
· Home
· Arhívum
· Bloglista
· Fórumok
· Help
· Hír, cikk beküldő
· Irodalom
· Irodalom Klub friss
· Journal
· Keresés
· KIRAKAT
· Kirakat Archivum
· Magazin
· Mazsolázó
· Mazsolázó Archivum
· Mazsolázó beküldő
· Minden Ami Irodalom
· Mindenkinek van saját hangja
· Műterem
· Nyomtatási nézet
· Olvasóterem
· Partneroldalak
· Privát üzenetek
· Személyes terület
· Témák, rovatok
· Üzenőfal
· Összesítő

cheap cigarettes sorry.
Fullextra.hu: BLOG, Napló!


BLOG, Napló!
[ Blog (napló) főoldala. | Regisztrálj! ]

A tagoknak lehetősége van saját blogot (Naplót) vezetni, és azokhoz hozzászólni.

Szeplős fogantatás 1. rész
Ideje:: 08-08-2015 @ 02:28 pm

Péter Fogott már el olyan érzés, hogy nem tartozol valahová? A még oda nem tartozás, a jobbik eset. A már oda nem tartozás a rosszabbik. És én már nem tartoztam oda. Persze ezt a többiek nem tudták, nem is tudhatták, hiszen tiltva volt nekem beszélni róla. Megálltam a küszöbön és csak néztem a barátaimat és azokat, akik még emlékezetessé tették számomra a helyet és az ott töltött időt. Amikor új életet kezdtem, akkor találtam rá (vagy a hely talált rám?) és nekem tökéletesen megfelelt. Te, kedves olvasóm, csak egy füstös kis kocsmának titulálnád és lábaddal sem illetnéd a küszöbét. De nekünk más jelentett. Az a hely volt a fiatalságunk. Az itteniek megértették egymást és olyanok voltak, mint én. Ha már a „pub”-unkat úgy is kocsmának neveztem, akkor mondhatni én egyívású voltam a többi vendéggel és az alkalmazottakkal. Ha problémám volt, akkor biztos lehettem benne, hogy valakivel már megesett és el tudta mondani, hogy mit csináljak, vagy éppen mit ne. Ott nem számított, hogy honnan jöttél, mi a vallásod, miben hiszel, kik a szüleid, vagy mit dolgozol. Csak egy számított. Ha belépsz, akkor ott legyél és ne máshol. Ha nem kapcsoltad ki a mobilod, akkor az könnyem az ablakon keresztül távozhatott és akkor már hiába sipítoztál. A főnököd – vagy bárki, aki azt hiszi magáról- nincs ott és ha nincs ott, akkor ne akarjon aktív szerepet vállalni az ottlétedben. Az a béke szigete volt. A Zen alternatív temploma. Ahol a csend a rock zenében nyilvánult meg és a béke akkor jött el, ha részegen az asztalra dőlve aludtál. De nekünk ez kellett. A mindennapi mókuskerék utáni ereszd el a hajam. Aki oda belépett az felhagyott minden reménnyel a logika és tudatosság terén. A holnap olyan távoli időnek tűnt, mely talán soha el sem jön, a tegnap meg már megtörtént, így kár miatta aggódni. Bevallom én is sokszor áldoztam az édes feledés oltárán és gyakran azt se tudtam hogyan kerültem haza. De azt mindig tudtam milyen állapotban:”Fiatal ember, maga már megint részegen jött haza. Ez már a második a héten. Ez tűrhetetlen. Érti? Szólni fogok a gondnoknak.” De minden megváltozott. Az utóbbi hetekben egyre kevésbé ízlett az effajta élet. Szorongtam, mert titkom lett, melyet nem fedhettem fel. Olyan voltam, mint a gyilkos, ki kerüli a rendőr tekintetét. Pedig mennyire vágytam kiadni magamból. Kikiabálni a világba. De nem tehettem. Nem magam miatt, én még örültem is a hóhér mosolyának, amikor a pallos alá tettem a helyem. Szégyelltem magam. Az egyszerű emberek menedékébe futottam. Elmém egy hátsó, sötét helyére száműztem és bíztam benne, ha nem foglalkozok vele, akkor megszűnik létezni. Gondoltam- oh én naiv kölyök- ha senki sem tud róla, akkor én is szép lassan elfelejtem és végül megbocsájtok magamnak. De miként felejthettem el azt, ami minden nap minden percében előttem volt. Láthattam, ahogyan növekszik, majd egyszer teljes pompájával elém fog állni és azt mondja: Íme itt vagyok, te alkottál. Már másnap éreztem visszatérésem lehetetlenségét. Ahogy akkor is ott álltam a küszöbön és be akartam lépni, már akkor is belém hasított a saját világomból való kitaszítottságom érzése. Minden ugyan az maradt, kivéve egyet. Az újonnan érkezőt. Méltatlan lettem a helyhez, mely befogadott és gyámolított, ha kellett. Elárultam Őket. Mindenkit és mindent, amit az a hely képviselt. Attól a perctől kezdve én voltam a métely, mely fertőzte az egész testet. Ki kellett engem vágni, mielőtt még másokat is megfertőzök. De Ők ugyan úgy néztek rám, mint annak előtte és titkomat nem tudván – nem is sejtvén- még akkor is egynek tekintettek magunk közül. És én mosolyogva léptem be, mert ugyan olyannak kellett lennem. Ha régi szokásaimból csak egyel is felhagyok, akkor végérvényesen elbuktam. Nem tudhatják meg. Azonnal és visszautasíthatatlanul kitagadnának. Igazuk lenne. Én se tennék másként. Szemükbe nézve ugyan azt a csillogást láttam, melyet sem a siker, sem a szerelem nem képes okozni, de mégis jóleső melegséggel tölti el az ember testét és lelkét. Számukra az a nap is olyan volt, mint az összes többi. Közöttük ugyan azt éreztem, mint idejövetelem óta mindig. Ha az életem meg is változott, akkor is próbált visszatérni a régi medrébe. Nekem meg kellett jelennem a megadott időben és meg kellett cselekednem a megadott dolgaimat. Ez volt az álcám, e mögé rejtettem magam. Olyannak akartam mutatni magam, mintha semmi se változott volna, pedig tudtam semmi sem lesz olyan, mint egykor volt. Hazudni nem hazudtam, mert senkinek eszében nem jutott volna arra vonatkozó kérdéseket feltenni. Egyszerűen az a téma hiányzott az ottaniak elméjéből. De éreztem, hogy folyamatosan becsapom Őket. Egy gondolat sejlett fel benne: vajon ki cipel hasonló terhet, mint én? Mennyien járnak még mindig ide leplezés gyanánt? Minél inkább nem beszéltem róla, annál inkább égtem a vágytól. Legalább egynek, egy mosolyért ,vagy bátorító kézfogásért cserébe. Kiállni a világ színpadára és elkiáltani magam: Odavagy ifjúság, odavagy élet. A mókuskerék megtört és cipelnem kell a terhét egész életemben, mert nem lett volna szabad azt hinnem, hogy a puszta beismeréssel már megbocsájtást is nyertem. Nem fogja magát ilyen könnyen adni. Összeroppantam a súlya alatt. Tagadhatnám, állhatnék egyenes derékkal a világgal szemben, de akkor a térdeim rogynának. Túl nehéz volt a terhem, az nem engedte átlépni a küszöböt. Nem álltam rá készem és tudtam soha nem is fogok. A kérdés melyet azóta mindig feltettem magamnak és azóta se tudtam megválaszolni Akkor miért kellett? Miért engedtem? De legyen hát. Ha el kell vesznem ,akkor ez a pillanat is oly tökéletes, mint bármely másik. A helyiség nem volt túl tágas, ezért egyetlen hangos felszólalás elég volt. -Uraim!- és amikor mindenki rám figyel. -Gyermeket nemzettem.


Utoljára változtatva 08-08-2015 @ 02:28 pm


Hozzászólás írása
Hozzászólás írása
További
További
Blogozó profil
Blogozó profil
Üzenet küldés
Üzenet küldés

Posted Comments

Hozzászóló: Poppi
(Ideje: 08-17-2015 @ 08:56 pm)

Comment: Mennyire érzem a rock kocsmák hangulatát...tényleg ilyenek...és ha már nem tartozik oda az ember...na azt az érzést is ismerem, és mindegy az ok, ha valami véget ér aminek a része voltál, és a részed volt, az mindig halálos. Persze van feltámadás, de az már más.


Journal ©

PHP-Nuke Copyright © 2005 by Francisco Burzi. This is free software, and you may redistribute it under the GPL. PHP-Nuke comes with absolutely no warranty, for details, see the license.
Page Generation: 0.33 Seconds