| Küzdőtér |
|
|
|
| Fullextra.hu: BLOG, Napló! |
|
|
|
|
Szeplős fogantatás 2. rész Ideje:: 08-08-2015 @ 02:29 pm |
|
|
|
|
Gábor
Ha az élet citrommal kínál, kérj mellé egy Martinit! Az én életem annyira tökéletes volt, hogy néha nekem kellett citromot kérnem a Martinim mellé.
Tudni vágytam a valóság-e amiben éppen vagyok, vagy sem. Aztán egy nap elfogyott a Martini és megmaradt a citrom.
Nem is tudom hol kezdjem. A valódi tündérmese – mert az életem az volt- az idők kezdetén kezdődik és sosem ér véget. Talán az lenne a legegyszerűbb, ha azzal kezdeném miszerint tizenhat évesen egy sportsérülés következtében nemzőképtelen lettem ( vagyis nekem nem lehetett gyerekem).
Amikor anyám meghallotta sírógörcsöt kapott.
Sokan biztosan kétségbe estek volna: Istenem, most mi lesz? Megszakad a vérvonal? Nekem persze ilyen eszembe se jutott. Tizenhat évesen? Ki gondol a jövővel?
Az első gondolatom az volt, hogy attól kezdve annyi fizikális örömben lehet részem amennyit csak el tudok viselni. Az akkori barátnőm rögtön nekem adta magát. Aztán rájöttem a monogámia unalmasságára. Az „állandó” szó elfelejtődött. Minden héten más nőm volt. Én lettem a bulik ásza. Az iskolai szupersztár, aki bármikor, bárhol, bárkinek megadhatja amire vágyik? A kérdés: Van nálad? Tartalom nélküli időhúzás lett az én esetemben.
Természetesem nem minden nő adta magát nekem, aki csak meglátott, de bőven több lánnyal volt dolgom, mint a foci csapat kapitányának, vagy az ügyeletes gazdag szépfiúnak. És mivel az összes bevállalós jó nő jóba volt velem, ezért mindenki aki a közelükben akart lenni, mind jó akart lenni velem is.
Az egyetemen még csodálatosabb volt az életem. A vizsgaidőszak utáni hetek voltak bohém életem csúcspontjai. Akkor már lehetett lazítani, vagy éppen bút felejteni.
Már vagy hat szemesztert járhattam oda, amikor elkezdett egy lassú, ám érezhető változás végbemenni rajtam. Nem tudnám pontosan megmondani, mi válthatta ki, de egyre kevésbé érdekelt a röptében a legyet élet.
Egy nő kezdett az életemben lenni. Rebeka kezdetben nem fogadta el a meghívásaimat és eleinte az nem is zavart nagyon. Ha egy nő elhajtott, akkor kettő másik jött helyette. De Ő más volt. Nem elhajtott, hanem egyszerűen átnézett rajtam. Amikor megkérdeztem mit kellene tennem egy „találkozás”-ért, csak mosolygott és szó nélkül faképnél hagyott. Végül megértettem. Abba kellett hagynom minden más nő után való futkosást. Azután Rebeka ellenállása látványosan alábbhagyott. Találkozásaink alkalmával mind jobban és jobban megszelídített. Visszatértem a hétköznapi emberek világába.
Mellette egyetlen napon sem volt szürke, de mégis hiányérzet alakult ki bennem. Egy megfoghatatlan és felfoghatatlan félelem telepedett az elmémre. Bajom kezelésére különböző cselekvésekben kerestem a gyógyírt. Pár hónap után összeköltöztünk, utána nem sokkal megkértem a kezét, melyre „Igen!”-t mondott. Állást vállaltam az egyetem mellett és vettem egy autót. De semelyik által sem múlt el. Húszas éveim elején jártam és megvolt mindenem, mi abban a korban egy embernek meglehetett. Boldog voltam, de mégsem. A hónapok évekbe fordultak és diploma után mind a ketten ott álltunk a nagybetűs életben. Volt munkánk, volt hol laknunk és szerettük egymást.
Bár Rebeka mindig kedves volt velem egy fájdalma Neki is volt. Próbálta nem mutatni felém, de én addigra már túl jól ismertem. Amikor azt hitte egyedül van elengedett egy-egy sóhajt, vagy csak révetegen bámult a semmibe. Ha szóltam nem ismerte be, utána pedig annyira le akarta kicsinyíteni, mivel nem is érdemes foglalkozni. Búja kezdett depresszióvá fajulni. A szemem láttára ment tönkre és nem engedte, hogy segítsek. Veszekedni kezdtünk, melyre azelőtt nem volt példa. És egy ilyen alkalommal, ha nem is szándékosan, de hangot adott bánatának.
-Felőlem játszatod a mártírt, de akkor ne számíts a segítségemre.
-Amúgy sem tudnál segíteni.
-Mond már el végre mi baj!
-Én... én... gyereket akarok szülni.- még be sem fejezte a mondatot már csapódott is az ajtó mögötte.
-De Rebeka, nekem... - és folytattam is volna a sokszor elmondott mondatot, mellyel nők végtelen sorát hódítottal el. De azóta eltelt egy évtized. Világossá vált minden. Terméketlenségemmel tudatosan sosem foglalkoztam. A balesetem után elfogadtam és úgy beleégett a tudatomba, mint a percenkénti tizenhatszori levegővétel. Abba sosem gondoltam bele, miszerint egyszer egy felfoghatatlanul távoli jövőben a mellettem lévő nő gyereket akar. Rebeka tökéletesen tisztában volt az állapotommal és annak ellenére mégis elfogadta a kezem. Újra orvosokhoz kezdtünk járni és vizsgálatok végeérhetetlen sora bebizonyította – ismét- nemzőképtelenségen megváltoztathatatlanságát.
Miután Rebekából kikívánkozott a vágya megváltozott. Önmagát okolta mindenért. Olyan emberek segítségét kértük, akikhez én magamtól sosem mentem volna: pszichológushoz és házassági tanácsadóhoz. Mindketten ugyan azt a javaslatot tették. Fogadjunk örökbe egy újszülöttet. Rebeka hallani se akart erről, mert Ő szülni akart. Ekkor meg spermabankot javasoltak, de arról se akart hallani. Azt felelte az túl véletlenszerű lenne. Ha már tőlem lehet, akkor olyasvalakitől, akinek ismeri a személyességi jegyeit, a – ha vannak- betegségeit, a testi adottságait. A gondolat is felháborodással töltött el, hogy egy másik férfi hozzáérjen a feleségemhez. Azt mondta a mi közös gyerekünk lesz, a szerelmünk gyümölcse. Együtt neveljük és együtt nevetünk és sírunk. A másik meg csak egy eszköz lenne a cél megvalósításához. Ez a gondolatsor megrémített, de látva mennyire vágyik rá végül belementem. Nem akartam tudni mikor és kivel, csak akkor kellett szólnia, ha már várandós. Látta mennyire fáj nekem amit tesz, de még az sem tartotta vissza. Teltek a hónapok és mi szándékosan nem beszéltünk róla. Már éledezett bennem a remény, mikor félve, szemlesütve közölte születendő gyermekünk megfoganását. Minden férfi akire csak ránéztem gyanús volt. Az első hónapokban hallani se akartam semmiről, ami még meg nem született gyermekemről szólt. Nem jártam vele orvoshoz, nem nézegettem gyerekbútort, nem olvastam gyereknevelési könyveket.
De eljött egy pillanat, ami mindent megváltoztatott. Megéreztem, ahogy a gyerek rúgott egyet. Akkor tudatosult bennem a létezése és mindkét szülő szükségessége az életben. Lehet, hogy nem az én magomból sarjadt, de én fogom fává nevelni. Megszerettem a gyereket, mert Rebeka része volt és újra beleszerettem Rebekába, mert megvalósította azt, ami mindenki szerint lehetetlen volt. Nekem nem születhetett gyerekem, de Ő szült nekem egyet. Életem legszebb hetei voltak az utána lévők. A világ kifordult tengelyéből és a Nap miattam kelt fel újra és újra. A Martini íze elnyomta a citromét, mikor manifesztálódott egy soha megálmodni nem mert álom. Elvághattam a köldökzsinórt. Fiam született. Egészséges és gyönyörű. Rebekán olyan boldogság lett úrra, melyet azelőtt nem, tapasztaltam.
Az első hetekben még nem mutatkozott meg kire hasonlít jobban, legalábbis én nem vettem észre felismerhető jegyeket. Azután elkezdődött. Egy idegen adta meg az első lökést, mely nemsokára rá lavinává duzzadt. Egyedül sétáltam fiammal, mikor egy idősebb hölgy belepillantott a babakocsiba, majd felkiáltott:”Jajj, de aranyos!” majd rám nézett:”Tiszta anyja.”, akit – és abban biztos voltam- sosem látott. Egy pillanatra harag lobban a szívemben, de végül csak mosolyogtam és feleltem:”Igen, szerencsére.” A Martinis pohár elrepedt. A következő hónapok mind jobban megmutatták azt, hogy fiam, mennyire nem a fiam. Az idegen apa jegyei szembeötlőbbek lett és Ő nagyon is különbözött tőlem. Belőlem csak a nevemet viseli, semmi egyebet. Egyre kevésbé tudtam úgy ránézni, mint saját gyermekemre. Rebekának nem szóltam, de tudom, hogy tudta.
Az összetörés a bölcsődében történt. Először mentem én érte az óvodába. Három gyerek volt már csak az udvaron. Amikor kimondtam a fiam nevét- aki háttal állt nekem- a dadus közölte, hogy sajnálja, de csak szülő vagy megbízottja viheti el a gyereket. Bár odarohant hozzám és a nyakamba ugrott, mégis igazolnom kellett kilétemet. A szemek villanása árulkodóbb volt minden szónál. Valóban az apja vagyok. Mennyiszer kérdeztem ezt magamtól. A világ tudta, hogy nem az enyém, de én is úgy gondoltam? Sajátomnak tekintettem, akként is neveltem, de sose lett azzá. Én megpróbáltam, de egy idő után nem bírtam tovább és elhagytam a nejem és a majdnem fiam.
|
|
|
|
|
Utoljára változtatva 08-10-2015 @ 06:13 am
| Hozzászóló: fényesi (Ideje: 08-10-2015 @ 04:02 pm)
Comment: Frappáns cím, filmbéli történet (azaz az ÉLET)! Grat. és üdv. fTJ |
|
|
|
|
| Hozzászóló: Poppi (Ideje: 08-17-2015 @ 09:13 pm)
Comment: Mindnyájan az ÉLET nagy színpadán játszunk, de sajnos a szereposztás nem mindig választható. Vannak színdarabok ahol azt a szerepet kell játszani ami jut...aztán van aki eltudja fogadni, van aki nem. Az elfogadás "művészetét" nem tudjuk mindannyian elsajátítani...de lehet, hogy nem is kell.
Tetszik amit írtál, bár maga a történet nem egy happy end. |
|
|
|
|
|
