neki két keréken gurult be az életébe az élet, egy babetta formájában. ekkor még csak tíz volt, ő se tudott várni, ebben is hasonlítottunk. le se jött arról a két kerékről ha nem volt muszáj, kamasz korára málnaszedésből összekapart egy simsont, azzal ment suliba, irigyelte a fél iskola. nem szerette a szabályokat ő sem, a sebességet viszont annál jobban, a hegedű motorrá változott. valamiért nem ért rá soha, vannak emberek akik megérzik hogy nincs sok idejük, és mindig sietnek, nem érnek rá nyugton maradni. jól motorozott. amit még ő sem tudott két keréken megcsinálni, azt nem is lehetett. szerelmes volt a kerekekbe, meg inkább a sebességbe, és egyre mélyebb kapcsolatba került velük. tizenhét évesen meglett a bűvös mz, az már komoly motor, bőgött alatta rendesen. emlékszem ahogy nyomta az utcájukban, pont tizenkét év volt közöttünk, én még ki se látszottam a kerítés mögül, de már akkor is nagyon tetszett amit csinált. a családban azt magyarázták hogy csak olyan ne legyek mint ő, így aztán már akkor elkezdődött hogy nagyon olyan akartam lenni mint ő. szart a sulira, szart a szabályokra, meg amúgy mindenre amire lehet, pofátlanul szabad volt, úgy élt ahogy akart. ezt persze sokáig nem hagyhatta az élet. esett sokat. mindenki mondta neki hogy lassabban. azt mondta, hogy meg tud állni százhúsznál harminc méteren belül. meg is tudott, sokszor.

csak egyszer nem, egy augusztusi napon. nézte a dunát, az előtte menő warburgot meg nem, ahhoz meg túl gyorsan ment hogy ezt meg lehessen úszni. elvitte a lábát. comb-nyakcsonttörés. ezzel beteljesedett rajta az a családi átok, hogy nálunk valamiért senki nem lehet egészséges. én még mindig kicsi voltam az élethez, nem értettem semmit, csak hogy a motor az összetört. emlékszem amikor hozták haza a véres bukósisakot, attól voltam csak megijedve. aztán mentünk hozzá látogatni a tűzoltó utcába, emlékszem a nagy gesztenyefákra, meg arra ahogy lejött mindig a lépcsőn mankóval. összehaverkodtak egy sráccal ott, az is motorbaleset miatt volt bent. én még nem értettem mért sírt a nagyanyám, amikor tolókocsival versenyeztek a hosszú kórházfolyosón, nekem még klassz dolognak tűnt. két szegeccsel jött ki, de röhögött ezen is, mint mindenen. bejelzek a fém detektornál, mehetek terroristának, mondta, és én nevettem vele. meg kellett volna állnia. most már tényleg. de benne is volt egy dac az élet felé, én meg talán tőle tanultam. minél inkább fegyelmezték, annál inkább tombolt. két mankóval kisántikált a garázsba, és elkezdte összerakni a motorját. tartottam neki, amikor megpróbált rá fölülni, csak a motorra nem tudott felszállni, amikor rajta ült, már ment minden. a nagyanyám beteg volt, nagyon, agydaganat, már nem ért rá mással törődni, készülődött. a nagyapám talán már túl öreg volt hozzá, anyám meg akkor is túl labilis, ezért igazán nem fogta meg senki. mindenki mondta hogy vigyázzon, meg álljon meg, meg ilyenek. a suliból addigra végkép kibukott, inkább motorozott, mint tanult, sose érettségizett le. ott álltak a haverjaival az utcasarkon, őt messziről meg lehetett ismerni, a mankó miatt. aztán elmaradt a mankó, maradt a bicegés, de az örökre. megint megállt százhúsznál harminc méteren belül. vele nem fog kicseszni az élet. csak bicegek egy kicsit, de az nem baj, szeretik a nők, magyarázta.

aztán a tizennyolcadik születésnapja után egy kicsivel meghalt a nagyanyám. ez már jobban eltalálta. ökölbe szorult kézzel állt a temetésén, a másik kezét már fogta valaki, az volt az első nagy szerelem. ott az anyja sírjánál ígérte meg a lány, hogy vigyázni fog rá mindig. egyre jobban bemutatott az életnek megvadult, sátánista lett, vagy valami olyasmi, halálfejes zászló volt a szobája falán, engem meg nem engedett be oda többet anyám, koponyák lógtak mindenhonnan, és fejből tudta az iron maiden szövegeket. hosszú volt a haja, talpig feketében járt, a motort eladta, valahogy egy fekete autó lett belőle. azt az autót sose felejtem el, de a város se azt hiszem, a rendszáma 666 volt, the devil will come felirat volt a hátán fehérrel, de minden más fekete volt, belül is fekete volt minden, és olyan hangja volt mint egy traktornak. mozgó koporsónak hívták a városban, és anyám azt hiszem sokszor elsüllyedt szégyenében, amikor megállt vele a házunk előtt. a zoli is fekete lett, és az hitte az élet is fekete, gyűlölt mindent, ami más színű. először a lány ment el, nem bírta tovább az ígéretét, aztán a nagyapám, ő meg nem bírta a nagyanyám nélkül. megjött hát az élet, a zoli meg egyedül maradt. két év alatt tönkrement minden, vele együtt. ott volt a ház, anyám sokat nem tudott segíteni, én akkora már próbáltam az iskolát és minden baja én voltam. a zoli egyedül próbált állva maradni; először a bandás dolgok mentek természetesen, egy darabig amíg a törvény félre állt. aztán egy idő után már nem, jöttek a komoly gondok, meg a rendőrség, és ő szép lassan megértette, hogy a szabadsággal is vigyázni kell, könnyen bele lehet halni. elkezdett néhány szabályt betartani, hogy ne legyen olyan egyedül. akkoriban valahogy egy lány is kikötött mellette, és megpróbáltak segíteni egymásnak. egy gyerek lett belőle, kislány. ekkor a zoli még csak huszonkettő. szerelemről azt hiszem szó sem volt, csak valahogy így alakultak a dolgok. most már aztán tényleg muszáj volt élni, már nem csak róla szólt az élet, már nem lehetett többet egyedül. eltűntek a zászlók, a halálfejek, egyedül a fekete kocsi maradt, de egyébként úgy tűnt, megjönnek végre az élete színei. megpróbáltak mindent, amit nem lett volna szabad, először azzal a hülye amwayal vagy mivel ügynökösködtek, aztán meg boltot nyitottak primavera dolgokkal, egyiket se kellett volna. de élni kellett, és az élethez meg pénz kell.

a lánynak is hírtelen jött minden, ő se élt még előtte igazán, aztán most meg gyerek, család, háztartás, pénz. bele is bukott rendesen. borzalmas anya volt, nem nagyon tudott a gyerekkel mit kezdeni, néha ha nagyon sírt adott neki enni, de azt nem tudta hogy mit, szegény kislány állandóan beteg volt, kis vézna lett szerencsétlen. azok nem voltak jó idők, állt a kosz a lakásban, szétdobálva szaros pelenkával a nappali, a konyhában leégett edények, a pénzt mindig elfolyt valamerre, befizetetlen számlák hegye, a gyerek bőgött, a lány káromkodott, vagy ha már nem bírta tovább átment barátnőzni, a zoli meg próbált nem otthon lenni, és kezdeni valamit a helyzettel. eladta a koporsót, meg mindent amit lehetett, vett fel kölcsönt, meg amit tudott, és vett egy normális autót amivel nekiállt taxizni, elkezdte azt, ami az élete lett. szabad is volt, úgy ahogy, a sebesség is maradt, és hát semmi máshoz nem értett ő igazán, csak a kerekekhez. ekkor alakult át a 666 is 969-re, ez volt a hívószáma, sokan a taxisok közül csak így ismerte. imádtam ahogy bejelentkezett, ’itt a kilenchatkilenc, boldog újévet vagy mit’. sokan kezdtek el mosolyogni, ha dolgozni kezdett a kilenchatkilences zoli.

de az istennek sem sikerült egyenesbe jönni, pedig dolgozott mint a barom. olyan volt az a lány, hogy ha egy ruhát leette a kicsi, akkor kidobta a szemétbe, és vett egy másikat, mosogatás helyett is inkább új edényeket vett. mindent, amihez nem értett, vagy amit nem akart csinálni, megvette pénzen, azt hitte hogy ilyen az élet. aztán elkezdődtek a veszekedések, mert a zoli keresett már rendesen, mégsem volt elég. nem nagyon ért rá figyelni arra hogy mi történik a pénzel, reggel elment, este megjött, így tudta csak elviselni a lányt. elkezdődtek a veszekedések, rendesen, főleg a pénz miatt. a lány egyre kevésbé tudott megfelelni a dolgoknak. kezdte megérezni, hogy hiába a gyerek, annyira nincs biztos helyen, hogy ez így menjen tovább. azt a megoldást választotta, hogy elkezdett hazudni. elment a barátaikhoz, ismerőseikhez, rokonaikhoz – na ezek csak mi voltunk- és pénzt kért a zoli nevében. addig működött a dolog, amíg baromi nagy adóságokat fel nem halmozott. persze a pénzből nem maradt semmi. volt új linóleumuk, videójuk, a gyereknek a legmodernebb járóka, meg kávéfőző gép, és a zoli néha még mosolyogni is elkezdett, hogy na ez az élet, érdemes volt dolgozni, van legalább valami látszatja.

aztán kibukott a dolog, csúnya nagy cirkuszok lettek belőle. a zolit megverték az adóssága miatt, ő meg csak akkor tudott róla. kirúgta végre a lányt, nagy harc volt a gyerek miatt, de aztán jogilag, meg mindenhogyan a zolihoz került a kislány. ekkor huszonhat. ott van megint egyedül, egy gyerekkel, iszonyatosan sok adósággal. szerettem benne, hogy minél inkább nyomta az élet, annál inkább szívósabb lett, és annál többet röhögött. az a fajta ember volt, aki képes volt elhitetni magával, és a világgal is hogy nincs semmi baj. hülye cigány vicceket mesélt, ha éppen ment az autója, és nem káromkodott. nekem akkor kezdődtek a gondok, és csak ő volt az egyetlen a környezetemben, aki ki tudott vinni ebből, azt hiszem ezzel vésődött olyan mélyre belém. beültünk az autóba, és kétszázzal ment végig a városon. ha mellette voltam, el tudtam hinni, hogy nyomni kell a gázt, aztán szarni bele mi lesz. pedig egyre kevésbé nyomhatta a gázt igazán, és egyre kevésbé lehetett beleszarni abba ami lesz. a ház fele eladósodott, már hitelt se tudott felvenni, nem volt mit ennie, és dolgozni is alig tudott, ahhoz is pénz kellett. ráadásul ott volt a gyerek. mardosta a felelősség érte. az arca is akkoriban változott, az angyalképű kisfiú után a sármos fiatalembert felváltotta valami, pár ránc, ami már a férfi volt.

lett valahogy, mindig lesz valahogy, csak egyszer nem, de az már a vég, azt ki kell érdemelni. talált egy nőt, aki épp akkor vált, nem volt hova mennie, mehetett a zolihoz, cserébe vigyázott a gyerekre. tíz évvel idősebb volt mint a zoli, és ez nagy áldás volt mindenkinek. a házat rendbe szedte, a pénz elkezdett megmaradni, tisztaság volt, vasalt ruha, meg minden, a zoli újra reggelizet munka előtt, jöttek a jó idők. azok tényleg jó idők voltak, a nőt megszerettük mi is, ő meg a zolit, maradt már ingyen is. látszott a keze mindenen, a zoli ingén, a kerten, az emeleten, de még a kislányon is. a kislány pont akkoriban kezdte megérteni hogy mi az hogy anya, és boldogan tette anyukájává. a női kéz alatt kisimult a zoli is. már nem dolgozott harminckétórákat, és többet láttam röhögni mindenen. nem volt szerelmes a nőbe, de tisztelte, és iszonyú hálás volt neki, ennek aztán az lett a végeredménye hogy a nő terhes lett, a zoli meg gyorsan feleségül vette.

egy kisfiú volt az új jövevény, angyalfürtös és zoli ő is. most lett csak igazán teljes az élet. a kislánnyal még nem nagyon tudott mit kezdeni, akkor még nem volt ideje apa lenni, de most annál inkább. boldogan vetette bele magát az apaság örömébe, alig várta már hogy a fiát megtanítsa motorozni. kézen fogva mentek állatkertbe, vidámparkba, együtt vásárolni, kezdett család szaga lenni a dolognak. boldogok voltak, már amennyire lehettek, az ember épp akkor sose tudja milyen boldog, amíg tart valami. nem tudta a zoli sem, egy éve volt házas, és már két éves kisfia volt, amikor elkezdte érezni, hogy milyen az, amikor szeretni kellene valakit, de nem megy. nem volt szerelmes a feleségébe, egyre jobban szembesült vele. akkoriban már én is benne voltam az életben nyakig, talán ezért is nagyon sokat kezdtünk tudni egymásról. az ismerőseim, barátaim közül senki nem volt, akivel meg tudtam volna beszélni, hogy mi a baj, amikor az ember megpróbál felnőtt lenni, csak vele. és ő is őszinte volt velem.

nem kívánta a nőt, ez volt a legnagyobb baj. házastársak voltak, de szexuálisan egyre kevésbé, aztán meg érzelmileg sem. kezdett tátongani köztük az a tíz év. a nő pedig kezdett követelni. szerelmet várt, és hűséget, cserébe a családért, és mindenért, amit adott a zolinak. a zoli pedig egy darabig megjátszotta magát, de aztán egyre nehezebben ment. mielőtt még család lehettek volna, beköltözött közéjük a keserűség, a csalódottság, és a düh. a zoli egyre többet dolgozott megint, menekült, a vigasz csak a kisfiával töltött idő volt. kétségbe esetten próbálkozott hogy a gyerekeknek családjuk legyen, de ez egyre nehezebben ment. annál is inkább, mert már öt éve együtt voltak a nővel, és ennyi idő alatt a nő is felszívott magába annyi gyűlöletet, hogy már nem akart mindenáron használni a zolinak. sőt. elkezdett bosszút állni mindazért, amit nem kaphatott meg. jeleneteket rendezett, nagy látványos veszekedések kezdődtek, elmaradtak a reggelik, a frissen vasalt ingek, és csak egymás gyűlölésével töltötték az együtt töltött időt. aztán nem volt megállás. a zoli egyre kevésbé szerette a nőt, a nő meg egyre jobban kezdte gyűlölni a zolit, amiért nem szereti, ezért a zoli még kevésbé szerette a nőt, amitől a nő még jobban gyűlölte a zolit, és így tovább. nem tudták nem bántani egymást, de próbálták ezt úgy csinálni, hogy a gyerekek ne érezzenek ebből semmit.

persze aztán a gyerekek érezték meg a legjobban, főleg a kislány. akkoriban már megkapta, és meg is kellett értenie azt a mondatot, hogy én nem vagyok az anyád. már nem hívhatta többet anyjának akit az anyjának hitt. már minden voltak, csak család nem. ráadásul megint ütött az élet, de most simogatva: a zoli megismerkedett egy nővel, és beleszeretett. nagyon, tisztán, az egész elcseszett életnek válaszul. egy darabig próbálta titkolni, meg játszani a szokásos szerepet, mentek a tipikus előadások, hol voltál, milyen illatod van, stb. aztán nem bírta, szeretett volna megnyugodni, ekkor múlt harminc, elmondta, megpróbált szembenézni a dologgal. persze elváltak. akkor derült ki, hogy a feleség igazi nő, nemcsak a rendbehozatalban volt igazi nő, hanem a rombolásban is. a dolgos, kisimító kezében most összeszorult az ősi női kegyetlenség, és sértettség. elvitte a gyereket, meg a ház felét, és összetört mindent amit lehetett. a legnagyobbat a zoli tört, főleg attól, hogy nem láthatta a kisfiát, illetve csak baromi ronda cirkuszok árán. szétszóródott a családpróbálkozása, és ekkor jött rá, hogy semmi más nem fontosabb az életben.

most már nehezebben állt fel. elmaradtak a viccek, és nem kívánt boldog új évet senkinek. ingerült lett, és idegbeteg. sokat törte össze az autóját, amitől aztán még idegesebb lett, amitől aztán még többet törte össze az autót. üres volt a ház, és nagyon mardosta a lelkiismeret. jó apa akart lenni, nagyon jó apa, és nem hagyják, dolgozni kellett sokat megint, kéthetenként egy szombatra volt övé a kisfia. kéthetenként szombaton olyan volt mint régen. kéthetenként bravúrodva állt ki a kocsival, és viccelődött a rádión, mert az tetszett a kiszolinak. kéthetenként, ha senki nem látta, az ölébe ültette a kiszolit, és hagyta had vezessen, és baromi gyorsan ment végig az egyenes úton, és csikorogva fordult be, amitől mindig nevetni kezdett a kisfiú. autóversenyző lesz ez, figyeld meg, mondta büszkén. kéthetenként átjött hozzánk, és már nem vigasztalta anyámat, csak fáradtan hallgatta. lesz ez még így se, ezt mondta mindig. aztán megint lett valahogy. hozzá költözött a nő, akit szeretett, és hozta magával az előző házasságából a kisfiát. a kisfiú tizenkettő körül volt, jól kijöttek a kislánnyal, aki meg kilenc, akkor ment másodikba. már nem volt nagy, látványos semmi, egyszerűen csak odaköltözött a nő, egyszerűen csak betöltötte az űrt, egyszerűen csak ott voltak, együtt. a zoli nagyon szerette a nőt, nagyon, de már az se volt látványos, egyszerűen akik ismertük, tudtuk hogy nagyon szereti. megnyugodott és lassabb lett. még mindig kétszázzal ment reggel az autópályán, és még mindig megcsinálta azt velem, - amikor késtem a munkahelyemről és megkértem hogy segítsen- hogy a nyugatitól hat perc alatt ott volt a délinél, de ez már valahogy más volt.

harminc egyéves volt, és ez volt az utolsó éve. csöndes lett körülötte minden. kéthetenként övé volt a kisfiú, olyankor együtt – öten, mint egy nagy család – elmentek valahova. egyébként sietett haza, annyit dolgozott amennyit muszáj volt, és egy nap nevetve mesélte, hogy ezt se hitte volna, hogy többet szereli a csaptelepet mint az autóját, meg hogy a mutkor bevásároltak, és annyi törékeny volt az autóban, hogy nem is lépte túl a megengedett sebességet életében először most képzeljem el. hálás vagyok, hogy úgy alakult, hogy sokat ültünk reggelenként, és kávéztunk együtt a podmaniczky sarkán munka előtt megváltoztunk mind a ketten, és közelebb hozott minket az, hogy ismertük egymást, és láttuk egymáson a változást, úgy ahogy magunkon nem láthattuk, csak érezhettük. én se voltam már az a vad vagány világutazó aki voltam, én is épp azon próbálkoztam hogy ki bírjam fizetni a közös költséget, és hogy megértsem azt a lényt, aki mellé lefeküdtem minden este. szerettem vele ülni reggelenként. idegbeteg volt már, hírtelen haragú, de még mindig képes volt arra, hogy amíg vele voltam, azt érezzem, hogy minden rendbe jön.

a legutolsó beszélgetésünk maradt meg bennem a legjobban. ha nem lett volna legutolsó, talán elúszott volna a többi reggeli között, de így alakult hogy ez lett a legutolsó, ezzel belém égette magát. arról beszélgettünk hogy milyen furcsa az élet. nevetve meséltem neki, hogy sose hittem volna, hogy én egyszer a média markban nem a hifiknél fogok ácsorogni, vagy a cédéket böngészni, hanem a mosógépeknél fogok álmodozni egy felültöltősről, istenem egy bosh felültöltősről, energiatakarékos, és öt kiló ruha belemegy, vaze maga a tökély. röhögtünk, azon is, hogy ő is így van ezzel: most vett új autót, egy kisbuszt, a taxizás miatt is, meg amúgy is. de sose hitte volna, hogy egyszer így fog választani, ahogy ezt: nem azt nézte hogy milyen a nyomatéka, nem azt hogy mennyire van szétkaparva a váltó, de még csak nem is az fogta meg, hogy mekkora teljesítményű a motor, vagy hogy mennyire lehet tuningolni mint máskor; hanem hogy hátul benne hagyta az előző tulaj a gyerekülést, és az egész autón csak egy matrica volt, a vigyázz rám, én még gyerek vagyok. amikor megvettem, mondta, arra gondoltam hogy ebbe belefér mindenki, még te is, anyáddal, le van szarva, hogy nem lehet vele olyan gyorsan kanyarodni, de ez elnyeli az egész családot, érted, az egész család egy autóban! aztán arról beszélgettünk, hogy mi a legfontosabb. tizenkét év volt köztünk, mégis majdnem ugyan ott tartottunk; régen volt a nő, a motor, a pénz; de mondjon bárki bármit, a család a legfontosabb. erre ittunk. a családra. hogy milyen nehéz dolog is ez. aztán azon röhögtünk hogy mi számít családnak: azt magyarázta, hogy akkor mondhatod hogy családod van, ha kutya van az ajtó előtt, meg cipők szerteszét, odaégett kajaszag és tegnapi maradék a konyhában, szétdobált gyerekzoknik a fürdőben, és legalább két egymás haját tépő gyerek. na az már család.

augusztus huszonkilencedike volt, és akkor láttam utoljára. a másik két napot végig dolgozta, hajtani kellett, mert utána szabadságot akart kivenni szeptember első hetére, mert lehet hogy megkapja a kiszolit egy hétre. harmincegyedikén dolgozott a lány is, egy kocsmában volt csapos, déltől éjfélig, érte ment a zoli, és együtt indultak haza. de rájött, hogy másnap szeptember elseje, és a gyerekeknek nincs még füzetük, nehogy már füzetek nélkül kezdődjön az év, mennyire örülnének neki, ha reggel ott várná őket az új füzetek az asztalon. baromi fáradtak voltak, de bemenetek az auchanba és telerakták füzettel az új buszt, had örüljenek a gyerekek. új autópálya épült pár éve pest és vác között. a zoli szerette, mert ha jól kilép az ember, negyed óra alatt fent van pesten. a zoli ment mint az állat, azt csinálta amit egész életében, tövig nyomta a gázt, sietni kell haza, aludni kell egy keveset most már, holnap meg iskola a gyerekeknek. sokan nem voltak rajta, szeptember elsején, hajnali három körül, csak egy teherautó. dunakeszi után hosszú egyenes szakasz van, ott nagyon lehet menni. a zoli elbóbiskolhatott, isten tudja hány órája volt már fönt. csak egy pillanatra. a teherautó meg pont az egyenes végén járt. platós volt, nem volt nagyon kivilágítva, annyira biztos hogy nem, hogy a zoli felébredjen, vagy észrevegye.

százhatvannál találkoztak. fogták egymás kezét, úgy haltak meg. később én azonosítottam őket, és láttam hogy a lány fel se ébredt. a zoli igen, meglepődés maradt az arcán, olyan furcsa arckifejezéssel ment el, mint aki nem érti hogy mi történik. az új buszból semmi nem maradt. nem volt elég nagy még ez a nagy dög sem ahhoz, hogy élve ki lehessen jönni belőle. mi reggel hat körül tudtuk meg, bár akkor már bemondták a hírekben is. én mentem a gyerekekhez, mert apám még tartotta anyámat. még nem fogtam fel, közönyös voltam és nyugodt amikor odaértem. akkor értettem meg valamit. egy kis vizsla volt a ház előtt, pár napja kapta a kisfiú valami rokontól. egy csomó cipő hevert szétdobálva az előszobában. A konyhában rakott krumpli illat volt, és ott volt a maradék a tepsiben. szétdobált zoknik voltak a lépcsőn, és a két gyerek épp azon veszekedett hogy melyikük menjen be hamarabb a fürdőbe. akkor megértettem mindent, kimentem az ajtó elé, simogattam a vizslát, és zokogtam. aztán nem sírtam többet.

sokat bántották halála után, némileg jogosan. egy csomó adósságot és három árvát hagytak maguk után, micsoda felelőtlenség. a volt feleség végre elégtételt kapott, hidegen és feketén intézhette a ’férje’ ügyeit, és megakadályozta, hogy egymás mellé temessék a zolit meg a lányt, és némán és megtörten fogadta a részvétnyilvánításokat. anyám se tudott megbocsátani neki igazán, ahhoz túlságosan szerette. a temetésén is mentek a suttogások, hogy íme az élő példa, mi lesz abból aki soha nem áll meg, satöbbi. a taxis kollegák csak álltak némán, fogták a kilenchatkilences szabadjelzőt, és berakták a zoli mellé a sírba. a kislány csak állt ott, és keservesen sírt, gyereksírással, és a felnőttek nem tudtak mit kezdeni vele. nem volt anyja, akibe belekapaszkodhatott volna, hát anyámhoz húzódott. nézték azt a kislányt, és szerintem sokan arra gondoltak, hogy csak az én gyerekem ne élje meg ezt. a kiszoli nem fogott fel semmit, ahhoz még túl kicsi volt. egy hosszú hajú lány is állt ott, nem ismerte senki, én se ismerem fel, ha anyám nem mondja: ő volt az első szerelem. nem vigyázott rá. a pap valami olyasmiről beszélt, hogy a fiatalon elfecsérelt életeket hogy szedi a világ, és hogy mennyire fontos hogy isten szolgálatába tegyük magunkat, hogy legyen értelme az éltünknek.

én csak álltam ott, és büszke voltam a zolira, mert tudtam, megértettem hogy megcsinálta, a kurvaéletbe, csak megcsinálta, ha pár napig is, ha csak így is, de megcsinálta, bekaphatja mindenki, de ő megcsinálta, meg tudta csinálni, zoli, jó voltál, megcsináltad, akárhogy is, de volt értelme megcsinálni.