Lehullott a hó. Mint a cukormáz, úgy tapadt rá utcánkban a tetőkre. Néztem már sokszor, sőt! olvastam is belőle. Hajnalban azt -mikor gyémántporként frissen esett-, hogy ki jár, mikor a madár sem-, s ki él nagy lábú életet. De a tetőkön nem láttam csak elszállt, messze járó madarak nyomait. Amíg egy nap a lábam újból hazavitt, s meghagytam én is a járdán bakancsom mintás jeleit. Később az ablakból néztem el a kéményhatár felett, s láttam, hogy beszél még másról is ez a kép nekem.
A meleg és a vagyon írta fel csalhatatlanul - hóradírral kezében, hogy hol alszanak majd takaró nélkül se kéken. Melyik az a ház, ahol fagyban is oázis fogad, s hol járnak felöltve kardigánjukat. Itt szemben tudom; egy idős házaspár lakik, a cserepek fehérek, a kazánban a tűz vérszeme nem vakít. Amott meg csak az fehér, mibe kalácsot aprítanak, a hó már rég megfutott, ahogy dörömböltek a Celsiusok alant.
Körülnézek... a tarka, végtelen födémvilág beszél. Most nem látom, de érzem, hogy rólunk mit mesél.