Volt egy szerelem.
Igen volt egy szerelem, már születése pillanatában halálra ítélve, hiszen semmi, de semmi esélye nem volt annak, hogy beteljesedjen, és mégis. Megszületett, mert meg akart születni, mert az összes realitás sem tudta elfojtani, mert a szerelmet nem lehet „akarni” vagy nem „akarni” ha egyszer megszületik benned nincs módod rá, hogy ne éld meg még akkor sem, ha minden ésszel felérhető módon tudod semmi esélye nincs a megvalósulásának.
Igen volt egy szerelem, aminek kapcsán születtek verseim egymás után, hiszen más módja nem volt, hogy elmondjam a „másiknak” mit érzek, mert ugyan nem tiltakozott az érzelmeim ellen soha egy szóval sem, de ugyanakkor biztatni sem bíztatott és lehetőséget sem adott arra, hogy másképpen kierőszakoljam tőle a visszautasítást. Hagyta, hogy magam győzzem meg magamat, szép lehet ez az érzés és neki nincs ereje visszautasítani, de viszonozni sem tudja, mert azon kívül, hogy a közöttünk lévő mintegy harminchárom év korkülönbség is hatalmas akadály, még ráadásul mást szeret, szintén majdnem reménytelenül.
A lelkéből kiinduló fájdalomhullámok lehettek a bűnösek abban, hogy rácsodálkoztam és egyáltalán észrevettem, hiszen korábban nem történhetett volna meg velem ilyen „őrültség”.
Mindig szinte realista életet éltem, és soha nem kívántam felkapaszkodni olyan szekérre, ami nem kíván felvenni.
Igen volt egy szerelem. Meggyötört, kihozott belőlem egy csomó olyan dolgot, amire nem számítottam. Persze belejátszott, hogy az addig boldog házasságom éppen érzelmi csőd felé sodródott és egyedül voltam. Nem kilépni nem volt erőm, hiszen bennem a szerelmek nem halnak meg, (még az első szerelmem is élesen él bennem és az összes többi is valóságosan jelen van a gondolataimban gyönyörű szépségeivel, bárhogyan is ért véget) és hatalmas szerelem volt, ami összehozott bennünket a feleségemmel. Csak éppen a hosszú együttlét, vagy nem is tudom talán a korosodás olyan dolgok felé sodorta a nejem, ami olyan dolgokat hozott ki belőle, hogy képtelen voltam szerelemmel fordulni feléje. Barátként álltam mellette és kértem próbáljon meg talpra állni és újra olyan lenni, hogy talán szerethessem.
És ebben a „szerelem hiányos” létben bombaként robban ez az érzelem, és hiába akartam tenni ellen bármit is, gyönyörű fájdalmával, lehetetlensége ellenére is valósággá vált lelkemben.
Aztán szerencsére a „kedves megmenekült”. Az általa vágyott szerelem beteljesedhetett és így okafogyottá vált az én szerencsétlen „ajánkozásom.
Végre erőt vett magán és köszönve az eddigi lelki gyönyörű vigaszt nyújtó „támogatásom” kérte hagyjak fel az „ostrommal” mert ő igazán boldog szeretne lenni. Így aztán tiszta szívvel örülve annak, hogy az imádott lelkéből eltűntek a fájdalomhullámok és helyét az öröm hullámai vették át „szabadon engedtem” és magamra maradtam egy gyönyörű szép szerelem emlékével.
Igen volt egy szerelem, egy fizikai létében soha meg nem valósult álom, szerelem, ami elkísér most már amíg élek.
"Úgy élem meg én is,
e fájdalmat boldogan, bár tudom,
e szárnyszegett szerelem
túlmutat, -- a halálomon."
( idézet a Fohász a szerelmért c versemből)
|