Sokszor elvagyok foglalva saját problémáimmal, sokszor úgy érzem, most már aztán nagyon fáj és akkor jön egy történet, amitől az egész eddigi életszemléletem megváltozik. Még azt is elmondhatom magamról, hogy szerencsés vagyok.

Társaslényként, azonnal elbeszélgetek az emberekkel. Valahogy kitárják előttem a szívüket és ez számomra óriási megtiszteltetést jelent. Munkatársammal nagyon megértjük egymást, mindig felnéztem rá, de ahogy elmondta élete történetét, szinte büszke voltam, hogy ilyen túlélő emberrel dolgozhatok. 

Férjével huszonöt évig éltek együtt, boldog házasságban. Nagyon szerették egymást. A férj minden reggel kávéval várta, puszit adott neki ébredéskor és szinte nem volt olyan házimunka, amiben nem tudott volna segíteni. Úgy érezték örökké így lesz, semmi sem tántoríthatja el őket egymástól. Egyszer aztán végetért a boldogság, hónapokkal később már, csak a magány és a keserűség uralkodott közöttük. A férj érezte, hogy nem jól lát, homályos fények villogtak a szeme előtt, de nem tudta mi lehetett az, míg rá nem szánta magát és elment a körzeti orvoshoz, aki megállapította, hogy a szemében elkezdtek sorvadni a látóidegszálak. Egy idő után a vaksággal együtt kellett élnie. Bár nagyon nehéz életük volt, a boldogságuk ez mellett is töretlennek bizonyult. Pár hét után érezte a férfi, hogy járása furcsán imbolyog. A lábát nem oda rakja ahová szeretné. Az orvosi vizsgálat kimutatta, hogy agydaganata van. Hosszas kórházi kezelés után a férjből, már csak egy élőhalott ember lett.

Nem evett, nem ivott, nem beszélgetett, csak nagy ritkán.  Készült a halálra, bár arra igazán sohasem tud az ember felkészülni. Nemsokára meghalt, ott hagyva magára a három gyermekét és a feleségét. Nagyon nehéz időszak volt ez a nőnek az újrakezdéshez, egyedül maradva a gyerekekkel. Nem volt más lehetőség, csak egy, talpon maradni és emberként élni a következő éveket. Most kezdődött el mindannyiuk számára a megpróbáltatás időszaka. Sok bánattal és magánnyal teli napokkal járt. A rossz azonban csak ekkor tetőződött. Volt a munkatársamnak egy tizennyolc éves öccse, aki nagyon eleven, vidám és csinos fiú volt. Előtte állt az egész jövő, hisz így fiatalon, minden lehetőség adva van a sikerhez. Egyik nap éppen a kapujukhoz ért, amikor beszélgetni kezdett a barátjával. Talán mélyen elmerülhettek egymás gondolataiba és nem figyelt eléggé a szomszéd kerítésen meghúzódó kábelra, ami egészen e műhelyig vezetett.

Csak egy perc volt, csak egy pillanat és a fiú karja odaért a zsinórhoz. Az áram azonnal leterítette. A kezében egy kis lyukat égetett, ahonnan az elektromosság elindult és meg sem állt egészen a szívéig. Az édesapja tanúja volt ezeknek az esményeknek, próbálta újra éleszteni a fiút, de már nem sikerült. Ott halt meg a karjaiban tizennyolc évesen. Az apa őrjöngött a fájdalomtól, sohasem tudta feldolgozni a fia elvesztését. Egyik nap fejszével levágta az ujját, mert úgy érezte haszontalan. A saját gyermekét sem tudta megvédeni vele, amikor kellett volna.. Súlyos depresszióba esett és egy pár hét után felakasztotta magát. A munkatársam három szeretett személyt veszített el, pár hónap alatt.

Ennyi idő alatt romba dőlt még négy élet, az itt maradt gyermekeké és az övé is. Furcsa színjátékot űz velünk néha az élet, azt hisszük a boldogság örökké tart, hisszük, hogy a szerelemnek sohasem lesz vége, aztán pár pillanat és a felépített kártyavár, légvárként felemelkedik és kipukkan.  Fojtogatott a keserűség, ahogy ezt elmesélte nekem és titkon, nagyon elszégyelltem magam, mikor arra gondoltam, nekem csak annyi problémám van, hogy az napra elegem volt a szürke hétköznapokból. Rájöttem a probléma valahol itt kezdődik, ahol emberi életek tűnnek el a semmibe visszafordíthatatlanul.