Tegnap egy régi gyárépületben lévő irodába mentem. A zegzugos udvar egy eldugott részén találtam csak parkolóhelyet. A sarokban egy kis fekete macskát vettem észre, és egy szintén fekete kölyökcicát. Odamentem, hogy közelről is megnézzem őket - szeretem a cicákat, nekem is van három. Az anyamacska kicsi volt és vézna. Nézett rám, ahogy szólongattam, tiszta nagy szeme szomorú volt és esdeklő. Bár lehet, hogy ezt csak most képzelem már a későbbiek fényében. Kölyke nagy igyekezettel próbált valami ennivalóhoz jutni, a láthatólag már kiapadt emlőkön.
Azt gondoltam, hogy dolgom végeztével veszek majd valami parizert a büfében, és elviszem nekik.
Mikor visszaértem a kocsihoz, az anyát már nem láttam. A kicsi ott feküdt a fehér kavicsokon. Odamentem. Nem mozdult. Szeme fátyolosan meredt a semmibe. Már nem élt.
Nagyon megmaradt bennem az a kép, és az egész történet. Talán semmiség, csak egy kóbor kismacska. Hány ilyen lehet még nap mint nap. És mégis, nem tudok szabadulni tőle...ezért írtam le ide.

És egy kis nekrológ:

gazdátlan állat sors
(meghalt egy kiscica)

hiába kerestél életet
anyád szikkadt emlőin
most szemed  távoli
tejút homályába tekint