Az emúlt másfél hétben nem csináltam mást csak próbáltam szponzort, támogatót keresni egy táncverseny megrendezéséhez, melyet Geri fiam tánciskolája szeretne rendezni.

Ha hisztitek, ha nem, de komoly falakba ütköztem. A nagy cégek lekezelően bántak az emberrel, és főként a hivatalos levéllel. Nem hiszem, hogy nekik az az összeg bármit is mondana, de egy tánciskolának nagyon sok segítség lenne, hiszen igencsak sokba kerül egy ilyen rendzvény.

A főtámogató a pénzéért kapta volna, hogy a kupát róla nevezik el, és olvasható lenne a neten, valamint az érmek, serlegek az ő nevét viselnék. A tv-ben látható lenne, újságban olvasható lenne, akárcsak a műsorfüzetben, valamint a versenyen felolvasnák a támogatókat.

Azt hiszitek valaki segített?

Nem. Tévedtem és csalódtam.

Fordultam olyan cégek, vállalkozók felé, akikről tudtam, hogy meg sem kottyan nekik az a pénz, de nem érdekelte őket, mert nem fociról, kézilabdáról, kosárlabdáról vagy nem erőszakos sportról van szó, hanem egy országos szintű táncversenyről, melyet a későbbiek folyamán nemzetközivé szeretnének tenni az iskola vezetői.

Azért az öröm az ürömben, hogy akadtak olyan egyéni vállalkozók, akik felajánlottak kisebb összegű pénzt, ajándékokat, csokinyuszikat, üdítőket. De amire a legbüszkébb vagyok, hogy két festményt is kap a tánciskola, Sir Várkonyi Gyula festőművésztől.

Olyan emberek segítettek eddig, akiknek ugyanúgy meg kell küzdeni a mai világban a pénzért, mint másnak, de akinek nagy cége van, és tudom sok pénze is, és most ezeket inkább nem taglalom, legyen annyi elég, hogy a benzin, gázolaj jó üzlet, azok széttárták a kezüket és közölték, hogy ilyen kicsi rendzevényhez nem adják a nevüket.

Szégyen, hogy hazánkban, csak a foci, a kézilabda, kosárlabda számít, és a tánc elveszik, hiszen a legszebb művészi sport, amikor két ember a zene minden ütemére, testével, mozgásával ki tudja fejezni az érzéseit ebben a csúfos világban.