Kedves Barátaim,

a munkahelyem, vagyis az irodám, ötven kilométerre van az otthonomtól, és az utolsó tizenhárom kilométert egy akácerdő melletti úton teszem meg nap, mint nap... Évekkel ezelőtt felfigyeltem arra, hogy az akácfák között egy hatalmas diófa viseli büszkén dús, vén, mély-zöld koronáját. Nem tudni hogyan került oda, eléggé meglepett engem is. Olyan gyönyörű volt ez a diófa, hogy nagyon, nagyon gyakran megálltam gyönyörködni szépségében. Majd egy reggelen, amikor dolgozni mentem, felfigyeltem arra, hogy valaki levágta, megcsonkította az „én gyönyörű diófámat”. : ((  Nem értettem kit zavarhatott... de úgy megsirattam azt a fát, mintha a legjobb barátomat veszítettem volna el. Ám hónapokkal később szinte ujjongtam örömömben, amikor azt láttam, hogy a diófa csonkja kezd új hajtásokat hozni. Dédelgettem az új hajtásokat, mintha csak gyermekem volna, és reménykedtem abban, hogy két-három éven belül az én gyönyörű diófám újra a régi lesz. De valakinek nem tetszett a fa újjáéledése, mert erősen körbefonta szögesdróttal a csonkját… éreztem a fa fájdalmát, amint mélyen a húsába vájt a drót acéltüskéi, és én igyekeztem megszabadítani, puszta kézzel próbáltam letépni róla a dróthálót, de az annyira erősen volt rárögzítve, hogy képtelen voltam leszedni. Lehet őrültnek tartatok majd emiatt, de én nagyon, nagyon szeretem a természetet... olykor jobban, mint az embert! Írtam egy verset erről a fáról, fogadjátok szeretettel:

Talán majd holnap

 Életre kél újra a holt diófánk,
árnyéka alatt megpihen az idő,
gyűrűi között őrzi a múlt árnyát,
levelei között a friss levegőt.

De sajog a lelke a törékeny fának,
drótöve szorítja ifjú derekát
nincs érző lélek az örvénylő forgásban,
ki levágná egyre fojtogató szíját.

Gyöngyöző sebét lehűti az alkony,
fényes homlokkal hajol rá az est,
szívszaggató, fájdalmas kínjától
az álmos erdő bele-beleremeg.

Néma csönd borul az alkonyuló tájra,
a fa sóhaja is egyre halkulóbb,
talán majd holnap, valaki megszánja,
csak érje meg még azt a holnapot!