Látod-e, esteledik s a szögesdróttal beszegett, vad
tölgykerítés, barakk oly lebegõ, felszívja az este.
Rabságunk keretét elereszti a lassú tekintet
és csak az ész, csak az ész, az tudja, a drót feszülését.
Látod-e drága, a képzelet itt, az is így szabadul csak,
megtöretett testünket az álom, a szép szabadító
oldja fel és a fogolytábor hazaindul ilyenkor.
Rongyosan és kopaszon, horkolva repülnek a foglyok,
Szerbia vak tetejérõl búvó otthoni tájra.
Búvó otthoni táj ! ó, megvan-e még az az otthon?
Bomba sem érte talán? s van, mint amikor bevonultunk?
És aki jobbra nyöszörög, aki balra hever, hazatér-e?
Mondd, van-e ott haza még, ahol értik e hexametert is?
Ékezetek nélkül, csak sort sor alá tapogatva,
úgy írom itt a homályban a verset, mint ahogy élek,
vaksin, hernyóként araszolgatván a papíron;
zseblámpát, könyvet, mindent elvettek a Lager
õrei s posta se jön, köd száll le csupán barakunkra.
Rémhírek és férgek közt él itt francia, lengyel,
hangos olasz, szakadár szerb, méla zsidó a hegyekben,
szétdarabolt lázas test s mégis egy életet él itt,-
jó hírt vár, szép asszonyi szót, szabad emberi sorsot,
s várja a véget, a sûrû homályba bukót, a csodákat.
Fekszem a deszkán, férgek közt fogoly állat, a bolhák
ostroma meg-megújul, de a légysereg el nyugodott már.
Este van, egy nappal rövidebb, lásd újra a fogság
és egy nappal az élet is. Alszik a tábor. A tájra
rásüt a hold s fényében a drótok újra feszülnek,
s látni az ablakon át, hogy a fegyveres õrszemek árnya
lépdel a falra vetõdve az éjszaka hangjai közben.
Alszik a tábor, látod-e drága, suhognak az álmok,
horkan a felriadó, megfordul a szûk helyen és már
újra elalszik s fénylik az arca. Csak én ülök ébren
féligszítt cigarettát érzek a számban a csókod
íze helyett és nem jön az álom az enyhet adó, mert
nem tudok én meghalni se, élni se nélküled immár.
|
|
