Az öregek
Anyóka házak nézik sápadt arcom,
Cserép is porlik, az is már öreg!
S ha szél támad
A csúf tetõrõl,
Szememre szórja le a szemetet.
Belém íródtak a megtörténtek,
Hívatlan jönnek, tolulnak számra,
A „mondj ki” kényszerével,
- Mint agg szemén a könnyek-,
Készülnek a nagy-nagy utazásra.
Kicsiny, de részük vagyok én is,
Lábamat is e járdákon botlom,
Kéz a kézbe sétákon,
Az elsõ pirulásom, álmom,
Legszebbjébõl íródott a sorsom:
A tüzes Terkát látom,
Egy agglegénynek lábnyomában járt,
S a focizó Gábort,
A sántító Terkát,
Ki cérna hangján folyton kiabált.
Magamat is…sérült kezem fogtam,
Torkomban sósult könnyeim nyeltem,
Karikát toltam a kamóval,
S elképzeltem, hogy jön felém-
A „titokzatos”a végtelenben.
Kapnék utánuk; hol vagytok társak?
Hiába…nincsen arcom senki sem,
Házam is a messzi utca végén,
Kérkedik a fessült
Tarka jelennek új színeivel.
…nekem már régen nem köszönnek,
Hisz csak egy öreg, megtûrt õsz vagyok!
Hány Kedvem-kéz
Nem nyúl utánam,
Pedig már lassan összeroskadok.
Fúj a szél a szél, porzik a cserép,
Szemembe hullik, könnyezem, éget,
Uram-Uram
Omlik a ház is –látod-
Mikor vet kedved mindennek véget?
|
|
