Aludj velem!
Feküdj nyitott tenyeremre, rezzenj fel,
ha riadok valami hangra, panaszra, s bár
várok valami tavaszra, most csak aludj
velem! Borzold fel hajam, szoríts, mint
prédáját nem eresztõ állat, morogj, habzsolj,
véres száddal rángass! Csak
most még aludj velem! Vond combjaimhoz
vágyad, asszony legyél, hamis gyémántod
újra fényben remeg, Istenhez szólsz, de
hangod szenvtelen. Csak aludj velem!
Legyél álmatlanságom elûzõje, ébredésem
mosolya, amikor színre lép bennem életem
minden boruja, s lelkembõl elsöpröd minden
vétkem nyomát, hisz történet vagy te egy
másik térben az idõk folyamán. Kellene,
annyira kellene, ha aludnál velem!
Van, hogy együtt vagyunk.
Sötétség és Nap. Gyökér és lomb.
Milliárdnyi tört pillanatokkal belép
az Élet. Csend támad. Vagy nem is csend,
csak a tehetetlenség õszinte érzete, amit
képmutatón festettek meg, írtak kottákba,
szedtek rímekbe oly sokan. Nekünk már
hiába! Süketek, és vakok vagyunk akkor, vállunkon
ördög billeg csúfosan kacagva, angyalszárnyakból
úgy rak hitetlen kupolát fölénk. Pedig de térdelnénk!
Rántanánk magunkkal a kezet, amit nem fogtunk,
kérnénk a szót, ami hallgatott, mondanánk a
nevet, dideregnénk kegyét! Most csak vacogok.
Mennyire igaz? Nem tudom.
Homlokunk valami márványhoz nyomjuk, ujjainkkal vésõk
nyomait követjük, a ráncok szemünk sakában.
Aludj, aludj velem! Legyél hitem, vezérem, csillagom!
Legyél mellettem, míg a Hold ragyog, s helyébe új
hajnal lépked, fázósan az úton, hittel sem hívõ,
aludj, aludj velem álom, te csalfa szeretõ!
|
|
