Az út végén
Kisangyalom, az életed legyen vidám,
mint egykor volt a szerelmünknek hajnalán.
Emlékszem még, hogy irigykedett ránk a hold,
magányosan, szép lassan hazabandukolt.
Sok éve már, hogy közös úton ballagunk,
a vén idõ rég õszre festette hajunk,
de látom még a szõke hajú csitri lányt,
hogy kergeti a réten a sok kislibát.
Kisangyalom, Te rég nem vagy már csitri lány,
a térdeden ott ringatódzik unokánk,
ám mégis, lám, Te valahányszor elpirulsz,
ha réges-régi emlékek közt kóborolsz.
Sok év elszállt és felnõttek a kislibák,
kisfalunkba hazatértek a katonák,
a réten át, hol utam haza vezetett,
egy szõke lány könnyedén felém sietett.
Kis vadvirág kezében, s arcán enyhe pír,
törékeny jel, mit szívünk rejtett titka ír.
Én szótlanul megfogtam mindkét kezedet,
kék szemedben két apró könnycsepp remegett.
Az éjszakát kilesték fenn a csillagok,
hallgatták õk is csilingelõ kacajod,
halványlila ruhát öltött az orgona,
az orromban még mindig itt az illata.
Vasárnap volt, s javában tombolt még a nyár,
hozzám jöttél, bizony de sok-sok éve már …
A fáklyaláng szívünkben még mindig lobog …
nézd! unokánk köröttünk hogy tipeg-topog.
Kisangyalom, rám várnak már az angyalok,
két szemedben a bánat könnye ott ragyog.
Ne búsulj hát, gyönyörû volt az életünk,
a Szeretet, mint jó testvér itt volt velünk.
Lenézek Rád, majd úgy, mint most a csillagok,
hû szívedbe békét és nyugalmat lopok,
s ha indulsz majd a hosszú útra Angyalom,
én várok Rád és átölel a két karom.
2005. november 19.
|
|
