| Küzdőtér |
|
|
|
| Ambrusa - Bálint Endre: Fogyókúra |
|
|
|
|
Előadó: Ambrusa
Album: Prózai művek
Szerző, cím: Bálint Endre: Fogyókúra
Meghallgatva: 3206
Beküldte: ambrusa
|
*******************************
*******************************
Text: Bálint Endre (HUN - Pécs)
Music: Tamás Károly (Meditations)
Speaker: Ambrus Attila József (HUN- Pécs)
Original site: http://kerikata.hu/novellaudio/ambrusattila-fogyokura.mp3
HUNgary, Pécs, 2006. februar 22.
-----------------------------------------
FOGYÓKÚRA
Sohasem tartoztam a duci kisgyerekek közé. Világéletemben inkább vékonyka
voltam, kiálló bordájú, ijesztõen sovány. Az iskolaorvos komoran végigmért
a rendszeres éves felülvizsgálat alkalmával, és csak annyit mondott, hogy
egyél sok húst és fõzeléket, kisfiam. A kövérség távoli és ismeretlen volt
számomra, mint Ausztrália hegy- és vízrajza, és a legmerészebb jós sem álmodta
volna meg, hogy valaha közöm lesz hozzá. Ehettem bátran mindenbõl, amennyi
csak jólesett, a töltött káposztától a mákos bejgliig, a pörköltszaftban úszó
nokedlitõl a csokoládétortáig, a melegszendvicstõl a jégkrémig. Ettem két
pofára, mégse híztam. Paradicsomi esztendõk voltak.
Késõbb, ifjú éveimben rakódott rám némi hús, épp csak amennyi kellett,
tûrhetõen esztétikus elrendezésben ahhoz, hogy a lányok figyelemre
méltassanak. Méltattak is. Többek között ennek is köszönhettem, hogy a
"girhes ez a gyerek" mondás hosszú évekig továbbra sem kopott ki a családi
szótárból, noha már lakli egyetemista, késõbb pedig kákabélû pályakezdõ
lettem. Az elhízás réme még ekkor is csüggedten, lemondóan csak legyintett
a nevem hallatán.
A baj jóval késõbb köszöntött be, amikor - évekkel ezelõtt immár - arra adtam
a fejem, hogy az írásból éljek meg.
Nem tudom, láttak-e már írót alkotás közben. A munkafolyamat lényegében két
fázisra bontható. Egy: az író elhelyezi ülepét valamely ülõalkalmatosság eme
célra szolgáló felületén, és kettõ: a nap végén felemeli onnan. Ami e kettõ
között történik, az fizikai szempontból (és gyakorta irodalmi szempontból is)
tökéletesen elhanyagolható. Néhány esztendõ ebbõl az antisportból elegendõnek
bizonyult, hogy a felesleges kalóriák úszógumihoz hasonlatos hurkákba
rendezõdjenek derekamon, a mérleg nyelve túlhaladja az egy mázsát, és a
már-már végleg reményét vesztett rém, az elhízásé, új erõre kapva, röhögve
térjen vissza, s többé ne is tágítson mellõlem.
103 kilósan még csak el lettem volna. A kerek száz kiló számomra olyan
lélektani határ volt, aminek átlépése felülmúlta minden képzeletemet, áthágta
az érvényes természeti törvényeket, nem illeszkedett bele a fennálló univerzum
rendjébe. Az a plusz három kiló még belefért valahogy a képbe, tûréshatár,
hibaszázalék, a mérleg se biztosan pontos, különben is csak átmenetileg. De
akkor következett néhány hét, ami alatt végérvényesen rendbe kellett szednem
egy korábbi, kusza szálakból összegabalyított, rendezetlen kéziratomat. Nem
volt mese, közelgett a határidõ. Nekiduráltam hát magam, s a fent említett
módszerrel (elsõ és második lépés) sikerült is jelentõsen elõbbre jutnom,
elfeledkezve közben a fürdõszoba-mérleg nyelvérõl, mely Damoklész kardjaként
libegett a talpam alatt. A munka végeztével, amikor legközelebb oda mertem
pillantani, elhûlve láttam, hogy immár a 110-es szám közelében játszadozik,
kajánul csak arra várva, hogy újult erõvel nekiiramodva törhessen eddig
ismeretlen magasságokba.
Ekkor komolyan megrémültem. Olyan érzés fogott el, amilyet csak árvíz idején
az utolsó, átszakadó gát látványa idézhet elõ. Úgy éreztem, többé nincs
megállás, és hamarosan akkora leszek, hogy nemcsak a nadrágomba nem férek
bele többé, de talán a liftbe se, az autóbuszra se bírok majd felszállni, és
a lakásomba se jutok be többé, ha ugyan képes leszek egyáltalán kipréselni
magam az ajtón. Elemi erõvel nyilallt belém a felismerés: fogyókúráznom kell,
különben végem!
Ami ezután következett, azt nem részletezem. Jóérzésû ember úgysem hallgatná
szívesen, a többinek meg nem akarok örömöt szerezni vele. De a kitartó
szenvedésnek hetek, hónapok lemondásának végül megmutatkozott az eredménye.
A mutató lassan elindult visszafelé, s elõbb felülrõl közelítette meg a bûvös
100-as határt, majd alábújva távolodni kezdett tõle. Egyre könnyebb lettem,
mint egy léghajó minden újabb kihajított súlyfelesleg után, s már csak néhány
kiló választott el, hogy a tükörbe pillantva ismét hajdani énem normális
testalkatát szemlélhessem elégedetten.
Már szinte minden szépnek tûnt elõttem, ismét tavaszi színekbe öltözött a
világ, amikor a sors váratlanul utamba vetette régi ismerõsömet, Z-t. Sok éve
nem találkoztunk, s most döbbenten vettem szemügyre az egykor hozzám hasonlóan
vékony dongájú fiatalembert. Kiszélesedve hömpölygött, mint a Mekong folyama
a monszunesõk idején, a szembejövõk riadtan tértek ki elõle. Nadrágja, melyben
négyen is elfértek volna, majd' szétrepedt sonkás combjain, derékszíja pedig,
amely derekánál mélyen a húsába vágott, minden pillanatban szétpattanással
fenyegetett.
- Örülök, hogy látlak - gyûrõdtek mosolyra arcának hájas rétegei. - Semmit
se változtál az utóbbi idõben.
Büszke voltam, de egyben szomorú is. Hogyan viszonozhattam volna bókját
hasonlóval?
- No, azért ne bízd el magad! - tette hozzá pillanatnyi hallgatás és kritikus
szemlélõdés után, majd feddõ, de egyben jóságosan is meg bocsátó hangsúllyal
megjegyezte: - Már van egy kis pocid! |
|
|
|
|
|
|
|
|
|
