| Küzdőtér |
|
|
|
| Ambrusa - Bozsó Ágnes: Napfelkelte |
|
|
|
|
Előadó: Ambrusa
Album: Novella
Szerző, cím: Bozsó Ágnes: Napfelkelte
Meghallgatva: 5178
Beküldte: ambrusa
|
(Bozsó Ágnes konduktor, lelkész írása)
Készült: Pécs, 2006. március 23-án.
Felolvassa: Ambrus Attila József
Aláfestés: Sea-suite (Original Nature Sound) by
Klaus Back és Tini Beier
Az írás megjelent: Kagylókürt, 2006., 42. szám, 82. o.
Már sok éve történt és talán igaz se volt, olyan más világot ébresztett bennem egy kislány, aki süket volt.
Egy hideg, ködös, téli hajnalon együtt utaztunk a tanyavilágból az iskolába, õ tanulni, én tanítani. A busz csöndes, álmatag fehér magányában halkan „beszélgettünk”. Õ izzóan kíváncsi szemeivel a számról olvasott, én pedig azon gondolkoztam, milyen is lehet az a világ, amely számára az a sok szépség, melyet én a fülemmel kaptam, örökre elmondhatatlan titokként halott.
Aztán, egyszer csak oldalra pillantva szinte kiáltottam felé: – Odanézz milyen gyönyörû! Talán sohasem láttam még ilyen vörösen izzó tûzpiros napot, melynek puszta látványa is maga a csoda.
Majd õ is hosszasan nézte a napkorongot és ámulva így szólt:
– Te hallod a hangját is?
Hogy utána mi történt nem tudom... Valószínûleg valamit habogtam, de számomra e kérdés elmondhatatlanul sokat adott.
Aztán eltelt sok év, és egy világvégi kis ír szigeten a válasz felragyogott szelíden.
Ismét tél volt, és mély magányra vágytam, hogy elcsöndesedve meghallhassam, „utam” merre is folytatódjon. Ez az Araan szigetek legkisebbike volt, Európa legnyugatibb szegletében. Pár hajós és halász él itten, egy õsi világ gael nyelvét beszélve, kiknek hite oly tiszta erejû, hogy szégyellsz csak egy pillantást is vetni ragyogó szemeikre. Mikor útnak indultunk a boldogan viccelõdõ õslakos hajósokkal az éjszakába, nem sejtettem, hogy a háborgó tengeren mily szorosan fogom szorítani imafüzéremet, s hogy hova is megyünk tulajdonképpen. Hiszem, hogy annyi erõvel, ahogy túléltük azt a pár órát, éppen vége is lehetett volna mindennek.
Majd megérkezve lassan és szelíden kis lakótársaimat, az apró bogárkákat nézegetve felolvadtunk a szoba magányos éji csöndjében. Jó volt ez a csönd, otthon voltam benne. Csak a telihold figyelte szeretõ meleg szemeivel a zúgó tenger forrongó, teremtõ éjszakáját.
A reggel aztán felfedezni hívott. Korán volt még, aludt a sziget, épp alig hajnalodott. Lassan lépdelve a kövek homályában az ima és a tenger együtt morajlott és egyre magasabbra hívott.
Majd a sziget csúcsán, egy csöndes kis helyen valami különleges szikla helyet kínált kedvesen. Leültem és vártam, hogy örömmel köszönthessem a felkelõ Napot e boldog reggelen.
Aztán lassan-lassan, ahogy a virág és a szív is bontakozik, felbukkant végre. És ekkor dalolt. Földi szavak nincsenek égi zenére, melyben csak elmerülni és szeretni lehet.
És ott volt a kislány. Bennem volt már. Azóta tudom, hogy minden hallható, látható, tapintható, akkor is, ha nincs fül, nincs szem és nincs kéz, mert a másik oldal sokkal inkább adni vágyik; és ha van szeretõ hit, megnyílik az út ott is, ahol nincs.
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
