Húzd rá cigány, megittad az árát,
Ne lógasd a lábadat hiába;
Mit ér a gond kenyéren és vízen,
Tölts hozzá bort a rideg kupába.
Mindig így volt e világi élet,
Egyszer fázott, másszor lánggal égett;
Húzd, ki tudja, meddig húzhatod,
Mikor lesz a nyutt vonobul bot;
Szív és pohár tele búval, borral,
Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal!
Véred forrjon, mint az örvény árja,
Rendüljön meg a velo agyadban,
Szemed égjen, mint az üstökös láng,
Húrod zengjen vésznél szilajabban.
És keményen, mint a jég verése,
Oda lett az emberek vetése—
Húzd, ki tudja, meddig húzhatod,
Mikor lesz a nyutt vonobul bot;
Szív és pohár tele búval, borral,
Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal!
Tanulj dalt a zengo zivatartól,
Miként nyög, ordít, jajgat, sír és bömböl;
Fákat tép ki, és hajókat tördel,
Életet fojt, vadat és embert öl;
Háború van most a nagyvilágban,
Isten sírja reszket a szent honban.
Húzd, ki tudja, meddig húzhatod,
Mikor lesz a nyutt vonobul bot;
Szív és pohár tele búval, borral,
Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal!
Kié volt ez elfojtott sóhajtás,
Mi üvölt, sír e vad rohantban,
Ki dörömböl az ég boltozatján,
Mi zokog, mint malom a pokolban?
Hulló angyal, tört szív, orült lélek,
Vert hadak vagy vakmero remények?
Húzd, ki tudja, meddig húzhatod,
Mikor lesz a nyutt vonobul bot;
Szív és pohár tele búval, borral,
Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal!
Mintha újra hallanók a pusztán
A lázadt ember vad keserveit,
Gyilkos testvér botja zuhanását,
S az elso árvák sírbeszédeit,
A keselynek szárnya csattogását,
Prométheusz hallhatatlan kínját.
Húzd, ki tudja, meddig húzhatod,
Mikor lesz a nyutt vonobul bot;
Szív és pohár tele búval, borral,
Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal!
A vak csillag, ez a nyomorult föld
Hadd forrjon keseru levében,
S annyiu bun, szenny s ábrándok dühétöl
Tisztuljon meg a vihar hevében,
És had jöjjön el Noé bárkája,
Mely egy új világot zár magába.
Húzd, ki tudja meddig húzhatod,
Mikor lesz a nyutt vonobul bot;
Szív és pohár tele búval, borral,
Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal!
Húzd, de mégse,-- hagyj békét a húrnak,
Lesz még egyszer ünnep a világon;
Majd ha elfárad a vész haragja,
S a viszály elvérzik a csatákon,
Akkor húzd meg újra lelkesedve,
Isteneknek teljék benne kedve.
Akkor vedd fel újra a vonót,
És derüljön zordon homlokod.
Szüd teljék meg az öröm borával,
Húzd, s ne gondolj a világ gondjával. |
|
