Várok valamit
Mindig várok valamit…
Talán, hogy megelevenedjenek az álmok!?
Itt holt virágok integetnek,
Csalogatnak csillogó világok.
Hány éve megyünk egymás felé?
Hány léptünk nesze ülhetett a partra?
Szép ligetünkbe hány szív bomolt?
S a „szeretlek-szó” lélekbe hatolt.
Nem akartalak a legkívánatosabb
Csókban sem téged,
Nem akartam adni egy nagy merést,
S mert hitedben reszketni kezdtem,
Nem érhettem meg a felismerést.
Valakit nem szeretni most tanulok,
Szemében láttam minden virágot,
S most pusztítva, irtva zokogom,
Hol vagytok gyönyörû álmok –
- mik hoztatok elibém új sétányokat?
Hol bújó asszonyokkal meg-megálltam,
És cseréltünk hamis csókokat.
Ti, kik nyitjátok majd a síromat,
Holt csontjaimat mind kiássátok,
S fagyos szájjal visszaemlékezve,
Mégis csak újra, és újra megkívántok.
Játékból írtam szép melódiákat,
Megríkattam a könnyû híveket,
Bennem kajánkodások indultak
Azért, hogy válasszak közületek.
Felkarmoltak hazug vágyak,
Finom rezdüléshez nem adtak erõt!
Halált hozó ketyegések
Számlálgatták az elmúló idõt.
Láttad, télen mily árnyéktalanok a fák?
A miérttel kit ébresztenék? - ha elmondanám,
- szaladásba fognák sétájukat a szüzek,
Kérdeznék, mért görbült sírásra a szám?
/Szemedben úgy égtek a napok,
Ahogy üvegszilánkokban égnek,
Ezer és ezer önmagát kínáló,
Vöröslõ alkonyatok.../
Vak énekel oly átéléssel, mint én,
Véli, hogy mással õ is láttat.
Õrt állok magamban, szemlesütve,
Torkomból kinyögöm, hogy várlak!
Dacosan morgom, - mint a fogott vad-
Versemben szabadság vágyamat!
Nincs nagy visszhangjuk tudom,
Bennem mégis dübörög valahol…
Írok néha csodás szavakat,
Velük magyarázom a kapott csókokat.
És mégis…hazudni tudom a szépet!
Mi engem is leránt a mélybe,
Elnézem magam, mint megkötöttet,
- Kit szánok- ha látom,
A vergõdõt, az összetörtet.
Utálkozom…halott verssel zsebembe,
Felérek a kócos Budapestre…
Fényességébe beleköltözöm,
/Csatangolok széles utakon…/
Várom, hogy szembejöjjön az Öröm-
Miben a kis nõket karomba rántom,
S pezsgõs mámorral szememben,
Eltáncolom utolsó táncom.
Már idegennek érzem a lelkem...
Akkor ott, nem én öleltem!
Úgy adtam, hogy nem akartam adni!
De bennem õs gerincek hajoltak,
Unszoltak, ne tudjak megfutamodni.
Valaki velem nagy útra indult,
Talán az elsõ Éva lehetett? Kérem;
Ne hagyjon egyedül, bárki legyen,
Nem baj, ha nem, vagy csak épp hogy
Ismerjen, meghallja könyörgésemet.
Kövekbe botlok,- mint zsenge fákat,
Hajlítanak a testetlen szelek,
Tagadom, de mindig érzem,
A simogató érintéseket.
Tömegbe bújok, hogy elveszítselek.
Úgy kínálom magam tépett ingben,
A megalázottba is beleérzik a
„Lehet, hogy már senkim sincsen”
Egy száj –óh, uram- egy száj még
Legyen, ki dadogja nevem,
Kiáltás értem is hangozzék,
Megnyugvást érezzek szívemen.
Eltaposnak, mint a csigaházat,
Nem jajdulok, már arra sincs erõm,
De egyszer még fájón felsóhajtok:
Hol vagytok társak, hol Ti szeretõk!?
Érted menekülök tõled,
Holdarcú fényben meg-megállok,
Továbbmész, s ahogy halványulsz,
Rádermednek arcomra az álmok.
|
|
