A Szigeten már az õsz sétált lábujjhegyen a vén fák alatt.
Séta közben találomra sárga, vörös, vagy barna színt festett
a levelekre, mint pajkos gyerek, kinek kezébe a véletlen
ecsetet csent. És e szivárványszín fák alatt lépdeltél velem,
a mellettünk elsétáló bokrok s kopott, álmos padok között.
Az ódon kápolna jött elénk, s tán magába is zárt volna
bennünket, ha nyitva az ajtó. És itt, résnyire nyitott ajkaid
csókom szomjazták. A vérem lüktetett, mintha harci dobok,
vernék az ütemet. Megcsókoltalak. Vagy Te engem?
Meg nem mondanám. Mindörökre õrzik azok a vén falak
s én, az elsõ csókod ízét, mámorát, mint aranyló óbor édes
illatát. A lombok szégyenlõsen borultak fölénk, és halk
dalt susogott a szél. Karomban tartottalak. Ó, boldog pillanat!
Aztán kéz a kézben, sétáltunk a réten, mint két boldog
gyerek. Néztük az égen, a Napsugár most nekünk integet.
A Sziget, a fák, az ódon falak õrzik titkon csókod, arcod,
s a mozdulatot, mikor búcsút intettél. És én csak várlak.
Hogy tán' más fák alatt, ismét csókod oltja szomjamat,
s én a Tiéd. Addig életet álmodnak fák, padok, falak...
|
|
