Menekülnék...
Pilláim lehunyva, elém tárul a világ.
Képzeletem elhagyja otthonát, repülve száll.
Felhõk felett, hatalmas hómezõn siklik,
a kék végtelenbe, lelkem elveszik.
Háborgó óceán hullámai sodornak tova,
szívemet hideg, óriás fájdalom markolja,
nem kegyelmez, nem enged el soha!
Mint Északi-sarkot ölelõ jég szorítása,
kegyetlen öleléssel fogva tart.
Szél száguld át üde zöld mezõk felett,
tornádóként elragadva utolsó reményeimet.
Látom a sok kisírt könnyes szemet,
zokogó gyermeket csitító, ernyedt kezem.
Ha az idõ nem ilyen volna,
ha az óra, a nap, a hét, nem csak múlna,
ha röpülhetnék egy angyal szárnnyal vissza,
ha újra eldönthetnék, már elmúlt dolgokat.
Tennék e másképpen valamit ma?
Talán... De nem sokat!
A hit engem már nem segít,
elvesztek Istenhez küldött imáim.
Fásult fáradtság uralja érzékeim,
már csak lehunyva tartom pilláim.
A való életet így nem akarom látni!
|
|