Úgy alszol el...
Érzések göröngyös szántásán bukdácsol az ember,
tengerek iszapjában keres forrón feltörõ forrásokat,
moszatok közt matat, hínárhálót dobva magányára -
kavicsokat csodál, majd, mint tüskésrája komótosan
homály-kétségek felé lebeg - vitatkozva önmagával,
perelve évezredekkel, amelyek kialakították hálátlan,
vámszedõ ösztöneit. Így aztán tündökölni és elbújni,
gyûlölni és imádni, táncolni és búsongni kénytelen,
amikor sejtfalakat robbant a hormonháború, vagy ha
léleklápján ellobbannak szeretete végsõ ingófényei.
Tévelygõ ember! - akárhol kóborogsz az erdõk tompa
csendjében, hegyek Nemere hûvösében, vagy vadvizek
dühödt zengõ-zuhogóin; végül sivár, fövenyes partot érsz.
Meglátod ott pucér önmagad, amint vicsorogva szorítod
az eltûnõ kvarcszemcse idõt, a csillámló hideg semmiséget.
Szemedben még utoljára lázad a tehetetlen irigy rettenet,
szétnézel rémülten, lopsz egy megriadt sóhajnyi levegõt
léted üszkére, lobban néhányat benned az illanó értelem,
aztán úgy alszol el, ahogyan csecsemõként - váratlanul,
gügyögõ szavak között, félrebillent fejjel - anyád mellén. |
|
